Folia archeologica 52.

Vörös István: Ló az Árpád-kori Magyarországon

176 VÖRÖS ISTV ÁN sertés, és csak tizede a ló maradványa. A szarvasmarha maradványok dominanciáját elsősorban a hosszúcsontok (pl. velős csövescsontok, bordák) -vágóhídi bontása és a konyhai feldarabolása során keletkezett - nagyfokú fragmentáltsága okozta. A középkorban egy szarvasmarha vágott húsmennyiségének ca. 6 egyed juh húsa felelt meg. 48 egyed Arpádkori ló átlag marmagassága: 140.6 cm, a legalacsonyabb 124.3 cm - a legmagasabb 147.0 cm. A testmagasság-kategóriák szerinti megoszlása: 4 egyed kicsi, 124,3 - 127,5 cm marmagasságú póni lovak, 16 egyed alacsony, 130,4 - 136,0 cm marmagasságú póni lovak, 14 egyed ún. kisközepes, 136,4- 140,0 cm marmagasságú arab lóval javított póni lovak, 7 egyed ún. nagyközepes, 140,8 - 144,0 cm marmagasságú részben arab lóval javított póni lovak, és arab típusú lovak, 7 egyed magas, 144,5 - 147,0 cm marmagasságú arab típusú lovak. A lovak közel 2/3-ának a marmagassága 130,0 és 140,0 cm között van, de már 1/3-a 140,0-147,0 cm magas. A nagyközepes hátasló - amilyen a csengelei ló is eddig csak Pápa, Kardoskút és Szabolcs-Kisfalud, a magas hátaslovak Óbuda, Doboz és Tiszalök Árpád-kori településeken fordultak elő. A lóhús középkori fogyasztása és „tilalma" A közönséges lóhús fogyasztása a középkori Európában általános szokás volt. A pogány szertartások áldozati állatainak, így természetszerűleg a lovak húsának evését azonban szigorúan tiltották. A lóhús középkori fogyasztásának általános tagadása, vagy annak a „központi hatalomtól távol eső falvakban", mint a „pogány eretnekség" szokásának a feltételezése (BÖKÖNYI 1974, 42; BÖKÖNYI 1981, 256.) nem megalapozott állítás. A középkorban a lóhús evéséről a katolikus egyház egyetemesen - a thüringiai helyi egyházra vonatkozó áldozati lóhús kivételével nem rendelkezik, arra vonatkozó tilalmat nem fogalmaz meg. Ellenkező véleményen van erről BARTOSIEWICZ László (1997, 138.). Hogy mire alapozzák az egyház „által tiltott" általános lóhúsevést? Az egyik legkorábbi idézett hely 732 k., III. Gergely pápa Szent (II.) Bonifác püspökhöz (675-754) írt „Magna nos bábuit..." kezdetű levele, amelyben a „vadló(hús)" és a „házi(ló)" evését - minthogy pogány szokás - megtiltja: „Inter ea agrestem caballum aliquantos adiunxisti comedere, plerosque et domesticum" (MGH.l; Briefe des Bonifatius 28, 50.). Ezek közt hozzátetted, hogy egyesek megeszik a vadlovat, és a többség a házi lovat is. Ezt a továbiakban ne engedd, hogy megtörténjen, amilyen módon Krisztus segedelmével tudod, mindenképp akadályozd meg számukra méltó penitenciával megtiltva, mert tisztátalan és átkos (szokás)" (Tóth Anna fordítása). [„Dabei hast Du auch berichtet, dass etliche Leute Fleisch vom Wildpferd essen, sehr viele auch vom Hauspferd" ( Briefe des Bonifatius ..., 28.), vagy „Du hast einigen erlaubt, das Fleisch von wilden Pferden zu essen, den meisten auch das von zahmeni", „Ahogy te szintén beszámoltál, néhány ember vadlóhúst eszik, nagyon sokan pedig házi(ló)ét is". Mostantól kezdve, szent testvér, ezt semmilyen módon ne engedd meg (Körösi Andrea fordítása)]. Mi válthatta ki a szír származású III. Gergely pápa (731-741) „lóhús fóbiáját", és vált tilalma/óvá? A germánok áldozati cselekményeik alkalmával előszeretettel fogyasztottak lóhúst (GOLTHKR 1895, 565.). Rómában pedig az itáliaiaknak A lóhús