Folia archeologica 51.
Gyöngyössy Márton: Oszmán-török ellenjegy középkori magyar arany-forintokon?
OSZMÁN-TÖRÖK ELLENJEGY 187 forrásból nem derül ki, hogy mi is értendő színaranyként: a pénzöntvény finomsága vagy pedig tényleg 24 karátos arany. Sajnos a jeles török gazdaságtörténész sem világosít fel bennünket, sőt a pénzzé vert ezüst és a pénzzé vert arany értékviszonyának megállapításánál finomsúlynak veszi ezt az értéket; másutt ugyan azt állítja, hogy a török aranydukát finomsága 997%c volt. Ha Pamuk adatait elfogadjuk, a török aranydukátok nyerssúlya - legalábbis a 15. században - 3,5827 gramm (997%o-os finomság esetén), illetve 3,6448 gramm (980%c-os finomság esetén) volt. Ha az Artuk szerzőpáros katalógusának adatai alapján, az ott közölt korabeli aranydukátok súlyának súlyozott átlagát számítjuk ki, 3,35 grammos nyerssúlyt kapunk, míg ha a legsúlyosabb és a legkönnyebb dukát közötti súlyátlagot vesszük, 3,40 grammot kapunk. Az irodalomban közölt értékektől igencsak távolinak tűnik a valóság... Visszatérve a kánunnáméhoz, a forrás azért is értékes, mert megtudjuk, hogy 129 darab aranydukát veréséből a török kincstárnak négy dukátnyi volt a haszna (3,1%); igaz ebből még fedeznie kellett a pénzverőket és a verdeköltséget is. 1 2 A fentiek alapján vizsgáljuk meg még egyszer a pénzérték-viszonyokat! Az egy magyar aranyforint által tartalmazott 3,52 gramm színaranyért az Oszmán Birodalomban az 1470-es évek végén 42 akcsét adtak, ez azt jelenti, hogy egy akcse ebben az esetben 0,0838 gramm színaranyat ért. A velencei aranydukát által tartalmazott 3,4848 gramm színaranyért viszont 45 akcsét adtak, így egy akcse 0,774 gramm színaranyat ért. A velencei dukátnak tehát ázsiója, a magyar aranyforintnak pedig diszázsiója volt a birodalomban. A török aranydukát által tartalmazott 3,572 gramm színaranyért ugyanekkor 45 akcsét adtak, ebben az esetben egy akcse 0,0793 gramm színaranyat ért. I la mégis Schaendlinger adataival számolunk, akkor a török aranydukát által tartalmazott 3,4888 gramm színarany 45 akcsét ért, így eg)' akcse 0,0775 gramm színarannyal egyenértékű. Mindkét esetben azonos a végkövetkeztetés: az oszmánok a magyar aranyforintot leértékelték, saját pénzüket és a velencei dukátot pedig felértékelték - hiszen egy akcséért több színaranyat lehetett kapni, ha valaki magyar aranyforintot vásárolt -, ily módon mesterséges és eltérő arany-ezüst értékviszony alakult ki, mindez saját pénzük (és a velencei dukát) javára. A két kincstár közül viszont szemmel láthatóan a magyar kincstárnak volt nagyobb a mozgástere a pénzverés tekintetében, nyilvánvalóan a rendelkezésre álló nagy mennyiségű nemesfém tette lehetővé, hogy a verdeköltségre, a pénzverők munkadíjára és a saját, valamint az esztergomi érsek hasznára nagyobb hányadot számoljon el. A két pénzrendszerben egyvalami mégis azonos, pontosabban nagyon közeli értéket mutat: a pénzzé vert arany és a pénzzé vert ezüst értékaránya. A török aranydukát és az akcse esetében ez az arány az 1470-es 1 2 Schaendlinger 1973, 59; Pamuk 2000, 61-62, a pénzzé vert ezüst és a pénzzé vert arany értékviszonyánál használt súlyadatok: uo. 4.1. táblázat, 63, az 1482-es kánunnáme: uo. 233-234. Míg Pamuk a forrás alapján miszkálban adja meg a pénzlábat, addig Schaendlinger dirhemben: „Der Al wog, da auf 110 Gewichtsdirhem Gold 100 Al gingen. 1 Dirhem, 1 Qirat und 2 Habba, was einem Gewicht von 3,56 gr. entspricht. Der Feingehalt war ca. 980 p.m., der Durchmesser betrug 22 mm und Zecchino und AI verhielten sich 1:1." (Schaendlinger 1973, 59.) Egyébként Halil Sahillioglu pénztörténeti tanulmányában ugyanazok az adatok szerepelnek, amelyek Pamuknál is, megtoldva egy részletes fejtegetéssel a miszkál súlyértékének változásairól: Sahillioglu 1983, 274, különösen a 15. lábjegyzetben. A legújabb oszmán numizmatikai monográfia szerzője is Pamuk adatait fogadja el, szerinte az 1477— 1520 között vert török aranydukátok súlya 3,572 gramm, finomsága 23 1/2 karát (amely szerinte 0,997%!) volt: Sreckovic 2002, 17. Az Artuk szerzőpáros katalógusa összesen 11 db II. Mehmed kori aranydukát adatait közli: Artuk 1970-1974, 471-472.
