Folia archeologica 45.

Fodor István: Dr. Dienes István (1929-1995)

16 FODOR ISTVÁN danivalót hordoztak. A mai ember számára ezek ugyan már jobbára érthetetlenek, de az egykori hiedelemvilág kulcsot ad megfejtésükhöz. Erre maga is több példát szolgáltatott, többek között a madaras életfát ábrázoló korongjaink eszmetörténeti feldolgozásával. (88.) Ma sem fölösleges e gondolatot újólag hangsúlyoznunk, hiszen az utóbbi időben is napvilágot láttak olyan légből kapott elképzelések, amelyek szerint a hálóba szerkesztett palmetták csupán geometrikus „tapétaminták" lennének, vagy 10. századi díszítőművészetünk egésze értelemnélküli ornamentika lenne. E megnyilatkozások mögött nyomokban sem lelhetjük föl a honfoglalás kori emlékanyag és az eurázsiai pusztai népek művészetének alapfokú ismeretét. Mert a nomád hitvilág és művészet szoros egybefonódásának hangsúlyozása korántsem „korjelenség", mint azt az egyik heves ítész véli, hanem neves kutatók több nemzedékének jól megalapozott fölismerése. Ennék az irányzatnak a nemzetközileg elismert képviselői a nomád művészet magyar szakemberei is, kezdve Nagy Gézától és Hampel Józseftől Alföldy Andrásig, László Gyuláig és Dienes Istvánig. Dienes István munkásságának utolsó szakaszát az ősi magyar hitvilág megismerésének szentelte. E kérdéskörhöz azonban nem ekkor közelített először. Korábban már hitvilági magyarázatát adta annak a jelenségnek, hogy az elhunytak mellé tett tegezben miért csak egytől hétig terjedő számú nyílvesszőt (pontosabban: nyílcsúcsot) találunk. Úgy vélte, ezek a hét túlvilági réteg mesebéli szörnyek által őrzött kapuin való átjutáshoz szükségeltettek őseink hite szerint. A női hajfonatdíszítő korongokon megjelenített csodalények és a nyakban hordott állatcsontok közös értelmét a Zelenyin könyvében elemzett ongonkultuszban vélte meglelni, azaz: ezek a tárgyak az állatok és csodalények szellemlelkeinek (ongonjainak) hordozói voltak, amelyek megóvták őket a rájuk leselkedő veszedelmektől, rontástól és betegségektől.(55.) Ujabban akadtak e feltevésének bírálói, akik úgy vélték, hogy a nyakban hordott tárgyacskák és csontocskák nem hozhatók összefüggésbe a Szibéria-szerte tetten érhető ongonkultusszal, mert ezek csupán amulettek. Azt gyanítom, hogy e bírálók vagy soha nem is látták, vagy nem egészen figyelmesen tanulmányozták át Zelenyin korszakos munkáját. Az említett két fogalom ugyanis nemhogy nem zárja ki egymást, hanem szinte elválaszthatatlanul összefügg. E késői munkálkodásának fő iránya az. egykori Télekképzet kibontására irányult. Ennek azért van kiemelkedő jelentősége ősi hitvilágunk rekonstrukciójában, mert e nélkül az egész rendszer érthetetlen, szinte megmagyarázhatatlanok a temetkezési szokások, amelyek fölvázolásának maga adta legszebb példáját. (69.) Kitűnő útitársra talált az észt Ivar Paulson remek munkájában, amelynek segítségével rájött, hogy őseinknél az a kettős lélekhit élt, amelynek nyomát nyelvünk máig megőrizte. (Vö. lélek = lélekzet lélek, testlélek; isz = szabadiélek, árnyékiélek.) E kettős lélekhit régészeti megnyilvánulásait mutatta ki a jelképes koponyatrepanációkban, a Cambrais-i kaland leírásában, a jelképes lovastemetkezésekben s több más régészeti jelenségben is. (82,83, 85,86.) Sokatmondó, hogy még a sámánizmus nemzetközi hírű kutatójának, Diószegi Vilmosnak egyik feltevését is korrigálni tudta annak igazolásával, hogy nem a sámánok testlelke, hanem szabadlelke küzdött szarvasbika, ló vagy tüzes láng alakjában. (94, 103). Utolsó munkáiban is maradandót alkotott. A Kalocsa melletti Halomról származó csont tegezszájon felfedezte honfoglalóink egyetlen rovásfeliratát (101, 102, 104), 1988-as szegedi előadásában pedig a tiszavasvári szablya viking ízlésű díszítésmódját elemezte. (109.) Olyan életművet hagyott maga után, amely méltó emléket állít kutatói egyéniségének. Az sem mellékes, hogy írásainak nem kis hányada - elsősorban a három magyar kiadást megért remek könyve (55) - nem csupán a szakemberek szűk körének szól. Gondosan és szé-