Folia archeologica 42.
Tóth Endre: Későrómai ezüstkanál Bajnáról
96 TÓTH ENDRE kor az is lehető volt, hogy egy-két kést közösen használjanak. A leletek valóban arra mutatnak, hogy a császárkorban csupán a kanál két fajtája: a ligula és a cochlear volt az az evőeszköz, amelyet nem csak egyedi példányokban, hanem sorozatban, azaz készlet számára állítottak elő, árusítottak és őrizték a háztartásban. Néhány későköztársaságkori és koracsászárkori kanállelet fennmaradt, amelyekben egyforma méretű, súlyú és kivitelű példányok kerültek elő. Az ún. kisázsiai, 12 darabos cochlearia-lelet és más, kincsleletekben talált azonos súlyú és kivitelű töredékes kanálkészletek alapján kétségtelen 5 3, hogy ezeket az evőeszközöket egy háztartáson belül használták, ezekkel terítettek. Mivel késekből hasonló leleteket nem ismerünk, arra kell gondolnunk, hogy ez az evőeszköz nem tartozott háztartás sokdarabos asztali készletei közé. A császárkorból és a következő századokból számos díszes és feliratos kanalat ismerünk 5 6. Kérdéses, hogy ezeket kizárólag a mindennapi étkezésnél használták-e, vagy pedig - amellett, hogy az eredeti feladatát, az alapevőeszköz jellegét továbbra is megtartotta, felhasználása módosult és bővült. Egyes kanalak-mint a bajnai kanállaE át - nagyfokú díszítése valószínűtlenné teszi a mindennapi használatot. Más eseten a feliratból lehet ugyanerre következtetni. A díszítés és a feliratok esetenként arra mutatnak, hogy az ilyen kanalak nemcsak és nem elsősorban a mindennapi étkezésnél evőeszközök voltak. A legegyszerűbb megoldás arra gondolni, hogy használatuk az ünnepélyes alkalmakra korlátozódott. Ha a kanálfunkció változását és átalakulását nyomozzuk, amely egyes darabok eredeti feladatának elvesztését vagy háttérbe szorulását eredményezte, akkor két irányban kereshetjük a megoldást. Egyrészt megváltozhat a cselekmény jellege, ahol a kanalat használják, másrészt átalakulhat magának a tárgynak a jellege: azaz elveszti használati tárgy voltát és jelképpé válik. Az első esetben módosul és átalakul annak az étkezésnek a jellege, ahol a kanalat használják. Ennek kezdeti állapota az étkezés különlegesen ünnepélyessé válása, a tulajdonos vagy a közösség ünnepélyes alkalmai. Az evőeszköz használata a profántól a szakrális felé halad: ünnepi alkalommal ünnepélyes terítés. Ilyenkor használják a nemesfém, aranyozott vagy díszes példányokat. Ismerünk azonban olyan kanalakat is, ha nem is nagy számban, amelyeken isteneknek szóló dedikáció olvasható 3 7: ez eleve szakrális felhasználásra enged következtetni. Ezeket a kanalakat feliratuk szerint fogadalomból szentélyeknek, templomoknak ajándékozták: készítésük vagy legalábbis díszítésük ilyen egyedi példányok esetében ritkán történt sorozatban. Ez az ajándékozó szándékának és vagyoni állapotának is függvénye volt. Természetesen nem a mindennapi étkezéseknél használták ezeket az istenneves kanalakat, hanem a kultikus lakomákon ténylegesen, vagy lectisternium esetében jelképesen. Mivel a császárkori vallási élet gyakorlatához a szertartásos lakoma hozzátartozott, kívánatos volt, hogy a szentélyek az étkezés tartására megfelelő tálalóedényeket és evőeszközöket birtokoljanak. Ilyen szentélykincs része lehet a thetfordi kincs (Britannia) kanalai, amelyeket jórészt Faunus nevén tisztelt rejtélyes kelta istennek ajánlottak; s amelyek egy ismeretlen kultuszközösség tulajdonában voltak 5 S. A pogány szakrális használathoz hasonló a keresztény 5 5 Ua. 5 6 Összefoglalva lásd: Milojcic 1968.; Böhme 5 7 Istennek dedikált kanalak: lunom Lanuvinae sua pecunia Servius Sulpicius Quirinus, Dal ton 1901, nr. 322, p. 72.; Cannstatt: Deo Mercurio, AnÉpigr. 1926, 64. С. Johns, Faunus at Thetford: an early Latian deity in Late Roman Britain, in: Pagan Gods and Shrines of the Roman Empire (Ed. M. Hennig-A. King, Oxford 1986), 93-104.
