Folia archeologica 30.

János Eisler: A Magyar Nemzeti Múzeum csontnyergeinek kérdéseihez. II.

CSONTNYERGEK 247 amelyek az Alpok vidékéről származó, Salzburg festészetére nagy hatást gyakorló Conrad Laib 1449-es Keresztrefeszítésén láthatók. A Jankovich nyereg lovagló Szt. Györgyét vizsgálva megállapítható, hogy a sárkánynak és a lónak kapcsolata eltér az általános ábrázolástól: azaz a sárkány farkával nem a hátsó lábakra tekeredik, hanem a mellső lábakat fonja körül: ez pedig olyan megoldás, amely az 1373-as prágai Szt.György szobor óta nem tűnik fel. így merül fel a kérdés, hogy noha a hiányzó láncszemek elvesztek, az ábrázolás egy félévszázaddal előbb feltűnt megoldás kései ismétlése lehetne. A Batthyány nyergen a sárkány elhelyezésére két közép-európai, közelebbről magyarországi emlék kínálkozik analógiaként. A mártonhelyi (Martjanci) és az almakeréki (Málincrav) freskók azonos témájú részletei ábrázolják ilyen beállításban a sárkányt - sőt a sárkány gerincének gombfejszerű megformálása is rokonítható a freskókon és nyergünkön. A nyereg ismeretlen tárgyú és Minnejeleneteinek mellékalakjai közül a kopasz, fejfedő nélküli alakok előképei a Nürnbergi Passió mesterének ,,Elfogatás"-lapján (G.20), illetve E.S. mester „Krisztus elfogatása" (L. 38) metszetén mutathatók ki. A három pesti nyereg viselet- és fegyvertörténeti vizsgálata csak általános megfontolásokat eredményezhet. Viselettörténetre vonatkozó, jelzésszerű megfigyelések azt tanúsitják, hogy a nyergek figuráin mind a nemesség, mind a poígári rétegek öltözéke feltűnik, s a György lovagok páncélzata az itáliai típusú ú. n. Plattenharnischnak az 1430-40 közötti évtizedben kialakult, széles körben (így északon is !) elterjedt változatát mutatja. A három nyereg részletein fellelhető, heterogén stíluselemek kiértékeléséből rajnamenti (burgundi), délnémet központokból továbbhullámzó, másrészt ÉszakItáliából útnak induló stiláris rétegek találkozása adódik. Közismert, hogy korszakunkban a motívumátvétel nem jelent stiláris kapcsolódást is, s hogy a távolabbi művészeti központokból érkező impulzusok a helyi megoldásokba épülnek bele. Ezért könnyebb a három budapesti nyeregnek pontosabb datálását megkísérelni, mint e három nyerget, egy vagy három különböző műhelyhez, illetve művészeti központhoz kötni. A tanulmány a fenti stílustörténeti és motívumvándorlási megfigyelések alapján a Rhédey nyerget 1430-1440 közé, a Batthyány nyerget 1435 utánra, 1445-höz közelítően, a Jankovich nyerget 1440-1455 körülire datálja. Emlékeztetek arra, hogy az első közleményemben idézett 1884-es alapvető Schlosser tanulmány javaslattal élt a nyergek dél-tiroli keltezési helyére vonatkozóan. Valóban, a nyeregcsoport néhány darabját ma általában osztrák, illetve déltiroli mesterek munkáinak tartják. A Rhédey nyergen megjelenő, behajlított szárnyú, emblematikus előzményekre valló vadászmadár tipológiai és stiláris előzményei után kutatva a jelen dolgozat szerzője ilyen kidolgozású részletet csak az egykori történeti Magyarország területén levű műemlékeken fedezett fel, amely emlékek alapján visszakövetkeztethetünk a megtalált motívumnak Budáról történő kiindulására. A Zsigmond-kori budai kályhacsempék anyagában megfigyelhető madarak szárnyalakítása feltűnik majd, a motívumot minden bizonnyal Budáról továbbvivő mesterek munkája eredményeként Vajdahunyadon (Hunedoara), a várkápolna egyik zárókövén is, a nyereggel azonos formálásban. A nyergen elbeszélés részletét találjuk, a várkápolna zárókövén heraldikai motívumot mutató szárnymegoldást. E motívumegyezés egyik kiindulópontja feltevésemnek, hogy a nyereg Budán készült.