Folia archeologica 17.

† Fejős Imre: A Magyar Nemzeti Múzeum története 1848–1944

A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM TÖRTÉNETE 299 A régészeknek az anyagot — mondhatni a mai tanulmányi raktárak elvei szerint — a lelőhelyekre csoportosítva kellett bemutatniok, ami megfelelhetett a steril tudományosságnak, de belőle a közönség nem sokat tanulhatott. A történeti kiállításon íátszott meg igazán a népelnyomó rendszer tükörképe. Nemcsak Dózsa György felkeléséről, hanem a jobbágyság létezéséről sem kapott utalást a látogató. A XVIII. század felvilágosultságára, Martinovicsra, célzás sem történt. A céhes iparról legalább egynéhány emlék beszélt. A XIX. század emlékanyagát teljes egészében az Iparművészeti Tárnak utalták át, így a felelős főigazgatónak a polgári liberalizmus, a szabadságharc, Petőfi és Kossuth a „kurzus" ízlésének, politikai nézeteinek megfelelő bemutatásával nem kellett megbirkóznia. Ez a múzeumvezetés — meg kell jegyeznünk— nem a tudományos szakképzettség hiányán múlott és nem is találkozott az alkalmazottak osztatlan együttérzésével. A Szekfü Gyula által neobarokknak nevezett, végzetesen reakciós uralkodó társadalmi rétegek politikai rendszere nyomta rá a maga bélyegét művelődésünk hatalma alá hajtható egészére, nem lehetett kivétel a látszatautonómiával felruházott, valójában a kormány fennhatósága alatt működő múzeum sem. Ha a történeti kiállítás a Mária Terézia korszak parádés felvonultatásával, a Habsburg uralom dicsőítésének szánt műtárgyakkal, ötvös- és bútorművességi remekek szépségével álmodozásba is kívánta ringatni a látogatókat, a muzeális anyag ridegen egyszerű tudományos feldolgozásával, sőt az irodalmi népszerűsítés területén is a muzeológusok — ugyan nem a múzeum, hanem egyes haladó szellemű könyvkiadók jóvoltából — mutathattak fel eredményeket. Most hajtotta végre a Magyar Történelmi Képcsarnok szakavatott vezetője a gyűjtemény végleges profiljának kialakítását és átrendezését, hogy az valóban a hazai történeti ikonográfia egyetemes központjává váljék. Az osztályok szakosítása lehetővé tette az anyag tudományos szintű, korszerű, elsődleges feldolgozását, leltározását és raktározását. A régészet területén kiteljesedett a még Hampel által kezdeményezett történelmi szemlélet, amely teljesen kiszorította a tipológiai módszert és kezdett már kibontakozni a régészeti leletek komplex kimunkálásának metódusa. A feltárt emlékanyagot úgy fogták vallatóra, hogy a használati tárgyakból, a temetkezési szokásokból, az őskori települések lakóinak is teljes társadalmi struktúráját, művelődési állapotát, szokásait és hiedelmeit, viszonyát más települések kultúrájához, rekonstruálni lehessen. Ezt a módszert vezette be tudományos munkájába az újabbkori kutatás is. Csak néhai Tóth Zoltán, a fegyvertár akkori gondozójának nevét említjük, aki gyűjteményének anyagát mindig az általános fegyvertörténet, a fegyverzet változásait a hadtörténet, a hadviselést a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok fejlődésébe ágyazva vizsgálta, értékelte és magyarázta. S minthogy az ásatásokhoz a kultúrfölény kormányhatalma nem adott pénzt, szereztek, összekoldulták azt maguk a tudományos dolgozók. Például a tiszaderzsi (Szolnok m.) őskori és avar település feltárását 1931-ben a Külsőszolnoki Takarékpénztár támogatásán kívül, hét magánember adománya tette lehetővé. A tudományos publikációk megjelenése ugyancsak mecénások szerzésén múlott. Hillebrand Jenő, a régészeti osztály hajdani érdemes igazgatója, az Archaeologia Hungarica napjainkig megjelenő, nemzetközileg ismert és elismert múzeumi sorozatának első kötetét, 1926-ban a Serfőzők Egyesülete és a Cukorgyárosok Egyesülete hozzájárulásával indította meg. (E szerény és régiesen hangzó elnevezések mögött egykori élelmiszergyártásunk iparmágnásai húzód-