Folia archeologica 17.

† Fejős Imre: A Magyar Nemzeti Múzeum története 1848–1944

296 FEJŐS IMRE E kívánságok megvalósítására Lechner Ödön, Hauszmanti Alajos, Czigler Győző adtak költségvetést, amely szerint a régi épület díszítése 527 ezer, az új természettudományi múzeum felemelése, a szükséges telek vételárával együtt i 847 000 forintba kerülne. Az ezredévi ünnepségek hatalmas összegeket emésztettek ugyan fel, egyedül a kiállítási helyiségek jórészt ideiglenes felépítésére ötmilliónál jóval többet fordítottak, de a Nemzeti Múzeum szorongató helyhiányának gyökeres megoldására nem találtak fedezetet. Felmerültek ezután még olyan gondolatok is, hogy a Nemzeti Múzeum egységét szárnyak hozzáépítésével megbontsák. De szerencsére az Építészeti Egyesület gerinces ellenállására e barbár ötlet gyorsan lekerült a napirendről. Mindezen tervezgetéseknek volt még egy termékeny, a jövő fejlődést egyengető elgondolása. E bizottságok során merült fel először az az eszme, hogy a természettudományi gyűjtemények önállósításával és kitelepítésével egyidejűleg a Nemzeti Múzeumot,,a magyar haza és a magyar nemzet történelmi múzeumává" kell átszervezni (102. ábra: régészeti kiállítás 1896-ban). A NEMZETI MÚZEUM A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG IDEJÉN (191 9. március 21.—augusztus 1.) Néhány fiatal, haladó szellemű muzeológus már az első világháború előtt jól látta a Nemzeti Múzeum vezetésének korszerűtlenségét, az Érem- és Régiségtár művelődési értékének aláhanyatlását. Míg a társadalom vajúdásait az irodalom, a képző- és zeneművészet — Ady, Móricz Zsigmond, a nagybányai festőiskola, Bartók és Kodály alkotásai — híven tükrözték, addig a Régiségtár kiállításainak porosodó analitikus típussorozatai nem adhattak hasznos eligazítást sem a múlt értékelésére, sem a jelen már-már kirobbanni készülő osztályellentéteinek problémái között. Lelket, friss vért önteni a modern életbe s a korszerű tudományba hasznosan bekapcsolni a múzeum munkásságát — ez volt a kérdés. A haladottabb országok muzeológiája is serkentően hatott. A történettudomány munkásai már néhány évtizede, hogy felismerni kezdték a történelem tárgyi emlékeinek az írott dokumentumokkal, a levéltári anyaggal egyenlő forrásértékét, aminek következtében az elmélet és gyakorlat terén mind sürgetőbbé vált a történeti és esztétikai jellegű gyűjtemények határozott elkülönítése, és a történeti forrásanyag feldolgozásának sajátos módszertani problémája. A kiállítások rendezésében mindinkább a tömegek igényeinek kielégítése lépett előtérbe. A Tanácsköztársaság időszakának művelődéspolitikája megkísérelte korszerű átszervezéssel a múzeum valamennyi égető kérdésének megoldását, megkísérelte visszavezetni a múzeumot az egész nép művelődési ügyének, esztétikai igényeinek kielégítésére, történeti tudata formálásának útjára, megkísérelte, hogy országos gyűjteményeinket a haladó tudományosság műhelyévé változtassa. 1919. május 20-án érkezett le a Nemzeti Múzeumhoz a művészeti és múzeumi direktórium leirata „A Régiségtár kettéosztása" tárgyában. Az irat címénél sokkal többet, az egész magyar múzeumügy olyan átszervezését tartalmazza, amelynek legfőbb irányelvei a mai napig meghatározzák a magyar múzeumpolitika útját.