Folia archeologica 17.

† Fejős Imre: A Magyar Nemzeti Múzeum története 1848–1944

292 FEJŐS IMRE menő pannóniai kőemlékeknek, a főlépcső alatti helyiségnek Zsigmondy Gusztáv tervei szerint lapidáriummá történt átalakításával. Rómernek ezt a rendezését a külföldiek is „elragadónak" találták. A kiállítás felújításai során először Hampel alakított ki külön termet ipartörténetünk emlékeinek. A közönséget jóidéig vonzották ezek a bemutatók. 1870-ben 140 ezer, 1880-ban 330 ezer látogatója volt a még összes osztályaival együtt dolgozó múzeumnak, beleértve a könyvtár olvasóit és a még mindig legfőbb érdeklődést vonzó képtárat is. Az ajándékozási kedv a hazai történeti emlékek tekintetében azonban végképp megcsappant. Az ásatásokkal gyarapodó régészeti emlékekhez hasonló ütemben korántsem gyarapodtak művelődésünk egyéb relikviái. Mindegyre felpanaszolják a kiállítási katalógusok 16 kiadást megért sorozatainak bevezetései, hogy legmagyarabb műipari águnk, az ötvösség gyűjteményei, Révay Ferenc 43 db-ból álló családi kincstárának 1879-ben történt átengedésén kívül nem történt más ajándékozás. Csak a Pulszky-korszak vége után, 1902-ben jutott a régészeti osztály egy méreteiben és értékében igazán jelentős hagyatékhoz, a Bécsbe szakadt, jó hazafinak maradt Delhaes István festőművész végakaratából. A múzeum többi osztályán a kiegyezés után szintén fellendült a korszerű feldolgozó és szervező munka. Tízezer forint költséggel Barna Ferdinánd könyvtáros tíz írnok közreműködésével 1868—75 között befejezte a nyomtatványanyag katalogizálását és az úgynevezett müncheni rendszer szerinti szakosítását. 1870-ben a Természetiek Tára három önálló osztállyá tagolódott. Állat-, Növény- és Ásványtárrá ; az utóbbiból később az Őslény tár szakadt ki. A Növénytár önállósodását Haynald Lajos félmillió forintra becsült herbáriumának adományozása tette lehetővé, az Ásványtár Semsey Andorban talált világhírnévre emelkedéséhez mecénást. A XIX. század második fele analizáló, elemző tudományának már nem felelt meg a Nemzeti Múzeumok összefoglaló, szintetikus típusa. Az új gyűjteményideál a szakmúzeum, amíg a szakosítással nem szegényedett az öncélúnak vallott, az élettől elvonatkoztatott tudományosság steril műhelyévé, bizonyára voltak előnyei, amennyiben az elvi alapokon, a gyűjteményrészlegek belső összefüggéseinek megfelelően ment végbe. A Nemzeti Múzeum egyes osztályainak kiválása sajnos nem mindig ebben a szellemben történt. A tárgyi emlékeket gyűjtő múzeumi szervezetből csak a felszabadulás után, 1949-ben vált ki és önállósult a Széchényi Könyvtár, holott nyilvánvaló, hogy az országos könyvtár a bibliotékológia, könyvtártan önálló tudományágának megfelelő szervezést és művelődéspolitikai irányítást kíván, amit szakképzett könyvtárosok hivatottak végrehajtani. Ugyancsak későn, 1933-ban, váltak le a társadalomtörténeti jellegű gyűjteményekből a természettudományi osztályok és önállósultak Természettudományi Múzeummá, amit pedig a tudományok rendszerének két nagy csoportra oszlása már régtől megkívánt. Viszont az új történeti jellegű intézmények kialakítása nem a szorosan vett fejlődés, hanem külső események behatására ment végbe ; nem történt kellő összehangolás a Nemzeti Múzeum s az új intézmények sajátos célja, gyűjtési körük meghatározása és így az anyag szétosztása tekintetében sem. Esterházy Pál herceg esztelen pazarlásaival évi egymillió forint jövedelem mellett 1860-ban gondnokság alá került. Fia és örököse, Esterházy Miklós szabadulni akarva az adósságoktól, áruba bocsátotta a család képtárát. Hosszas