Folia archeologica 16.

Fejős Imre: A Magyar Nemzeti Múzeum története (1802–1847)

•276 FEJŐS IMRE iparunk, az ötvösség 1266 emlékét kell számbavennünk. A múzeumba került 192 darab kehely és serleg, 266 tétel egyházi és világi készlet, 490 darab ékszer, 318 darab gyűrű. Erről a részlegről Römer Flóris, a nagynevű régész, már 1872-ben azt irta, hogy hússzorosan felülmúlja értékben azt az összeget, amelyen az egész Jankovich-gyűjteményt megvásárolták. A fegyvertár 174 darab, jórészt magyar eredetű, művészi kivitelű emlékkel gyarapodott. A csaknem 7000 darabot kitevő éremgyűjtemény belső érc-értékét 2200 aranyra becsülték. A képtár 125 festményt foglalt magában, köztük Tintorettonak, Sodornának, Tiepolonak tulajdonítható darabokat, a XV. és XVI. századi magyar és német festészet sorozatát, pl. II. Rákóczi Ferenc és felesége Richtertől származó képmásait. A szobrok között kiemelkedő darab Pisano márvány Madonnája, Victor Kaiser kődomborműve (Pászkavacsora). Ugyancsak nemzetközi érték két Zsigmond-kori remekbe készült domborműves elefántcsont nyereg, amelyeket egy bécsi ügynök révén szerzett jankovich a bukaresti Metropolitától 500 forintért, vagy Brandenburgi Katalin virginálja, melyet Stern Márk pozsonyi ügynök útján vásárolt Jankovich egy Bethlen grófnőtől a debreceni vásáron. Az 1832-—-1836-os országgyűlés valósággal a Nemzeti Múzeum második megalapítójává lett, amikor tárgyalásainak vége felé „a nemzeti művelődés díszére" megalkotta a 36. törvénycikkelyt, amelyben helybenhagyta a gyűjtemény 125 000 forintért való megvásárlását és félmillió forintot ajánlott meg az intézet telkén leendő új épület felállítására, mégpedig úgy, hogy mindkét „sommá" ne az adózó népet terhelje meg, hanem egyedül a nemesi rendre fog felosztatni és attól lesz beszedendő. A nádoron kívül Kubinyi Ferenc nógrádi követet, az archeológia hivatott művelőjét, a múzeum régi mecénását illeti a hálás emlékezés az országgyűlés ezen intézkedésének kezdeményezéséért és meghozataláért. Az említett törvénycikkelyben találunk még egy üdvös rendelkezést, ami arról vall, hogy a múzeum dolgai megszűntek a tudósok és a műbarátok magánügye lenni, a nemzet kívánta azt most már felkarolni és ellenőrizni. A törvény 4. §-a kimondja, hogy a múzeum teljes állagáról az eddig hiányzó pontos leltárak készíttessenek és ezen munkának ellenőrzésére és meghitelesítésére az országgyűlés a maga kebeléből állandó bizottságot küld ki. Tagjai voltak ennek többek között Deák, Be^erédy, Klauzál, Beöthy Ödön és a távollevők követei közül Kossuth Fajos. A nádor Pollack Mihály (1773—1854) „városi polgári építész"-t szemelte ki tervezőnek, aki előzetesen nemcsak a nádor alcsúti kastélyát, hanem a budai Sándor palotát, a Hentzy által 1849-ben lebombáztatott régi pesti Vigadót és a Ludoviceumot is építette. Pollack a klasszicista stílusban éptíkező reformkor legkitűnőbb, nemzetközi mértéket alkalmazva is felül nem múlt építőművésze volt. Művészi gyakorlata, a görög-római hagyományokra visszamenő klasszicizmus nyugodt megjelenítésével, könnyen áttekinthető arányaival, megfelelt a magyar vérmérsékletnek, kivált mióta a szekszárdi vármegyeházán ezt a nemzetközileg elterjedt, polgárian monumentális stílust sikerült neki a magyar ízléssel otthonosabbá tennie. A klasszicizmus hazai hatására jellemző, hogy ebben a felfogásban épültek nemcsak a reformkor középületei, a városi paloták és szerény polgárházak, nemcsak a főrangúak kastélyai és a köznemesek kúriái, hanem stíluselemei leszivárogtak a falusi, tisztán népi építkezésbe is. Parasztházainknak oly jellemzően magyarnak érzett oszloprendes, pilléres tornácai innen vették eredetüket. Megbízó és kivitelező egyaránt tudatában voltak annak, hogy az egész monar-