Folia archeologica 11.

Cennerné Wilhelmb Gizella — Rózsa György: A Magyar Történelmi Képcsarnok rézlemezgyűjteménye

A MAGYAR TÖRTÉNELMI KÉPCSARNOK RÉZLEMEZGYŰJTEMÉNYE A rézmetszetek iránti érdeklődés mindenkor a műgyűjtés legnépszerűbb és legszélesebb rétegeket megmozgató ágai közé tartozott. Amíg azonban a papírra nyomtatott, több példányban elérhető levonatokért a gyűjtők gyakran igen magas árakat fizettek, a nyomtatásukra szolgáló rézlemezek, amelyek az alkotó művésszel közvetlenebb kapcsolatban állottak, általában nem tartoztak a közkedvelt gyűjtési objektumok közé. A kompozíciót fordított állásban mutató rézlemez nem alkalmas szobadíszítésre, nem nyújt közvetlen esztétikai élményt. Tekintélyes súlya is akadálya nagybani felhalmozásának. Annak, hogy aránylag oly kevés rézlemez maradt fenn, a fémanyag értékében is magyarázatát találhatjuk. A szegényebb művészek maguk használták fel a levonatok készítése közben elkopott dúcot újabb kompozíciók sokszorosítására. Ha pedig avatatlan kézbe került, beolvasztották és így, értékes nyersanyagként, különféle célokra vált felhasználhatóvá. Néhány, híres és közkedvelt kompozíció nyomtatására szolgáló rézdúcot, a nagy művészek személyes ereklyéjeként, az utókor kegyeletes ragaszkodása őrzött meg.

1 De emellett igen fontos szerepe volt a rézlemezek fennmaradásában az üzleti érdeknek is. Összegyűjtésük a XVI. századtól kezdve elsősorban a kiadóvállalatoknak volt érdeke, hogy minél nagyobb számú levonat nyomtatásával minél nagyobb bevételre tegyenek szert. A XVIII. századtól kezdve több helyen állami vállalkozások váltották fel a magán kiadóvállalatokat. így keletkezett a Chalcographie du Louvre Párizsban, amelynek eredeti rendeltetése XIV. Lajos uralkodása eseményeinek és műpártolói tevékenységének megörökítése volt. Még nagyobb méretű a római Chalcographia Romana, XII. Kelemen pápa alapítása 1738-ban és a madridi chalcographiai intézet. Mindeme nagy, uralkodói, később állami gyűjteményeknek a lemezek gyűjtése mellett újabb levonatok készítése és terjesztése is célkitűzésük. Ezzel hozzájárulnak ugyan a műalkotások népszerűsítéséhez, másrészt azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a rézlemez bizonyos számú levonat készítése után használhatatlanná válik s az átdolgozás — igen ritka kivételektől eltekintve — éppen az eredeti finomságokat nem képes konzerválni. A két szempont tehát, a gyűjtés-megőrzés és a sokszorosítás-népszerűsítés a rézdúcok esetében ellentmondásban állnak egymással. A nyomdaipar mai fejlettsége mellett az eredetiről készült újabb levonatokat könnyen pótolni lehet a levonat reprodukciójával s ennek előállítása nem rövidíti meg sem a levonat, sem a lemez életét. Magyarországon ma a Magyar Történelmi Képcsarnok több mint 700 darabból álló rézlemezanyaga a legnagyobb ilyen természetű közgyűjtemény. 1 Hoffmann E., Rézlemezek és fadúcok sorsa. A Műbarát. 1921. 265—268.