Folia archeologica 7.
Kalmár János: A topor
A topor 167 drága keréklakat szerkezet szinte ritkaságszámba ment. Másrészt a kezükben otthonos csatabárd, csákány, megnőtt jelentőségében, mivel újszerű tűzfegyverrel volt összeszerelve. Ezért találjuk ezeket a fegyvereket kivétel nélkül díszes remekként, amelyeket fejedelmi hadszertárak őriztek meg napjainkig. A XVI. századra megszaporodik az emlékanyag. Ebből a korból való ilynemű darabok méginkább fejedelmi, vezéri kezekbe való példányok. Ezt gazdag külső kiképzésük, az e korban még mindig meglehetősen drága keréklakatos gyújtószerkezetük mutatja. A XVI. századi összetett rendeltetésű fegyverek három csoportba sorolhatók. Találunk közöttük széles, ívelt éllapú, megnyúlt csőrszerű csákánytüskés csatabárdot, majd tömör fokú csákányt, végül pedig keskeny élű, tömör fokút, tehát fokosbaltát. Abban azonban mind a három csoport megegyezik, hogy a fejrészt az ágyazat nélküli vas puskacsőre szerelték, hátsó végük a nyugaton otthonos kerek tárcsák közé zárt, kihangsúlyozott fogantyúkban végződik, vagy nagyméretű gombban, amelyek a cső elsütésekor fellépő visszaható erőt fogják fel. A XVI. és XVII. században ezek a változatok tovább vezettek. Ezeket a kísérletezéseket ugyanúgy, mint a buzogánynál, itt is többnyire csupán a díszfegyvereknél találjuk meg, nem pedig a tulajdonképpeni, a csatározásra alkalmas hadifegyvereknél. Az oka abban rejlett, hogy a gótikushoz képest bonyolultabbá vált gyújtószerkezet, a lőfegyvert finomabbá formázta, a vadabb hadakozási módra alkalmatlanná változtatta. A hosszabb cső az elhajlás veszélyének, a gyújtószerkezet gyorsabb károsodásnak volt kitéve, ez a kombináció a díszfegyvereken tehát inkább játékszerré süllyedt. Ez a XVI. század második feléről származó lőberendezéses csatabárdoknál, a legtöbbnyire könnyű felépítésükből és leginkább túlgazdag díszítésükből, — edzési technika, vagy csontberakás formájában — kitűnik. 4 Példa erre egy eléggé masszív aranyveretes díszfegyver, amelynél a fegyverkovács a gyújtószerkezetet a nyél belsejében helyezte el és több más, a XVI. század második feléből származó fegyverdarab. Az előbb monc'ottak érvényesek a lovagi csatakalapácsokra is. Ez a XVI —XVII. században közkedvelt lovasfegyver, amelyet azonban abban az időben igen könnyű kivitelben készítettek, úgy, hogy lövőkészség elhelyezésére nem volt igen alkalmas. Ahol ez mégis megtörtént, a csákány nyelét idomították lövőkészséggé. Ezek a kombinált lövőfegyverek a XVI. században igen kedveltek voltakTartsunk seregszemlét a XVI. század folyamáról származó ilynemű lövőberendezéssel összekapcsolt lovagi, vezéri fegyverek között és figyeljük meg, hogyan alakul ki a század végére, a következő század elejére, különösen KeletEurópában otthonossá és kedveltté vált vezéri jelvény, a topor. A drezdai Történeti Múzeum XVI. századi példányai csákánytüskével bíró széles, áttört művű, díszesen profilált bárdlapúak. Közvetlenül az ágyazat nélküli puskacsőre vannak szerelve. Keréklakatos szerkezetűek. Nyelük hátsó végét a Nyugaton otthonos fogantyúval képezték ki, végükön nagyobb méretű gomb ül. Ezeket a fegyvereket az 1674. évi inventárium már közli 99. és 100. szám alatt. A második számú példány csövén sugárzó nap alatt B. A. mesterjegy van beütve, amelyik kb. 1580—85 év körül működő augsburgi mester bélyege (XLIV. t. 2.). A drezdai gyűjtemény egyik példánya annyiban tér el a közölt topor fajtáktól, hogy lakatszerkezete a nyél hátsó végén kialakított fogantyú 4 R. Forrer : Über kombinierte Waffen. Waffenkunde V. (Berlin 1907) 100.
