Folia archeologica 6. (1954)

Tápay-Szabó Gabriella: A 150 éves Múzeum története a kéziratos naplókban

A 150 éves Múzeum történetéből 193 a múzeumtörténet feljegyzi azt is, hogy a 60-as évek végén az emigrációból hazakerült honfitársaink, »már telítve voltak azokkal az impressziókkal, amelyeket a nyugati nagy tudományos központokban nyertek«. Nem lehetetlen, hogy az ezzel járó követelményeknek engedve, és a fejlődés — »módszer-elsajátítás« — érdekében történhetett, hogy az 1859. év múzeumi naplója egyik oldalán a következő bejegyzést találjuk : »Koponya, a múlt 1858. és most folyó 1859. években Tétény területén, a buda—fehérvári vasútvonal munkálatainál több temetkező helyet ástak ki. Glatter Alajos Pest megyei főorvos, valamint az egész vidéken, úgy itt is megfordult, és egy koponyát hozott dr. Haas Mihalnak, akkoron Conservatornak. E koponya meghatározás végett Bécsbe küldetett Hyrtl József tanárhoz, ki úgy vélekedik, hogy ez 40 évnél idősebb, római fajhoz (race) tartozó nőnek a koponyája, de mivel azon halottaknál, kiknek szájába obulus tétetett, az alsó állkapocs zöld rozsdával van megfuttatva, ami e koponyánál hiányzik : — innen nem következik ugyan, de gyanítható, hogy e római nő keresztény lehetett. Hyrtl tanár a koponyát fehérre áztatta ki, s azt az Építészeti igazgatóság útján a M. N. Múzeumba, hova eredetileg szánva volt, küldötte.« Oldalt jegyzet : »A rómaiak több fajból kerekedett nemzet.« Igen érdekesek a külföldi szakemberekkel való érintkezés egyéb nyomai is. 1854-ben a 29-es tételszám rögzíti le hogy Olfers professzor, a berlini múzeumok igazgatója, kőeszközöket és cserépedényeket küldött múzeumunknak. A jegyzetnél a cserepekre vonatkozóan ezt találjuk : »Lusatiai, Lausitz Pförten , vidékén«, majd : »Brandenburgi Bindow vidékén Crossen mellett« — majd : »Nem tudni hol.« 1865-ben Csuzy Gizella egy fakoporsóba (mely emberi alakot ábrázol) zárt, bepólyázott gyermekmúmiát ajándékoz múzeumunknak. A 18-as tételszám jegyzet rovatában pedig ezt örökítik meg : »Az ajándékozó nyilatkozata szerint ezen gyermekmúmia dr. Falke által megvizsgáltatván, 5000 évesnek találtatott.« Bármennyire is kalligrafikus, jól olvasható a naplók kézírása — a tartalommal szakértelem híján jó sokáig baj van. »Régi rozzant faszekrény« — csak ennyit jegyeztek fel 1854-ben báró Hellenbach Karolina asszony hagyatékáról — de az sem mond sokkal többet, hogy »különös zabola« — avagy »furcsa formájú kis cserép kupa« — és ugyancsak fejtörést okoz, mikor »ezüstből keczélt asszonyi tintatartóról« olvasunk, avagy »barna rézburával bevont nyeles tekercséről. Hogy mik lehettek ezek, azt ma már nehéz meghatározni, viszszakeresni és azonosítani. És itt volna a ládika titka is. 1852-ben 30-as tételszám alatt egyazon helyről származóan naplóznak egy pár czinlámpát, egy múmia-szalagot Ürményiné, Komjáthy Anna cipellőjét és egy ládikát, melyet így könyvel el elődünk : »mi van benne, nem tudom«. A rejtély csak 3 év múlva derül ki, mikor a volt múzeumigazgató lakásából bekerült ládikát 1855-ben végre felnyitják és leltározzák. Ekkor kitűnik, hogy érmek, pecsétnyomók, csat és hajtűtöredékék vannak benne. Hogy az elhalt Horváth István miért őrizte lepecsételve mindezeket, az már nem a felnyitott ládika, hanem örökre az ő titka marad. Nehezen nyugszunk bele, de épp a múzeumi naplók tanúsítják, hogy a magyarosítási láz »fémére-nek nevezte a fém érmet, s régi elődünk a világért le nem írta volna a kezébe került apró ékszert úgy, hogy medaillon, hanem inkább lefordította magyarra, így : »csüggöny«. A gyűjteménybe bekerült kis guggoló azték szobrocskát így leltározták : »gugganó rézbálvány«, a szép 13 Folia Arch. VI. — 9998