Folia archeologica 6. (1954)
Szabó György: A falusi kovács a XV—XVI. sz.-ban
140 beillesztésének helye jól látszik a XXXVII. táblán bemutatott fejszén. 71 Ezt az acélélt bizonyára végül meg is edzették. A középkori falusi kovácsok is olyan edzési eljárásokat használhattak, amilyeneket egy XVII. századi ötvöskönyv őrzött meg. Ezeket az ötvösök kardok, kések s szerszámaik edzésére használhatták. Nagyjából azonosak a külföldi hasonló korú s metallográfiailag is kimutatott eljárásokkal, 7 5 s ma is megvannak a kovácsok gyakorlatában. Fontosságuk miatt, meg azért is, mert az eljárást teljes egészükben leírják — szó szerint közlöm! őket : »Vassat vagy aezélt eccenyi. Az körmöt égesd meg, törd meg, tölcs hurinát köziben, tedd egy cserepben, tedd éledetlen szénben, had füllyön magában fel, kétszer is vess szenet rea, had füllyön erössen meg, azután vedd ki, vesd tiszta vizben, jó kemény leszen, — Azonról más. Melegics meg az aezélt az tűzön, azután verd be sós vizzel ugyan suhogjon az acélon, azután tedd az tűzben had füllyön meg, vedd ki, tedd az megrontott köröm közé, tares ott egy kevéssé, azután tedd az tűzben ftics meg szép pirosan, ocs meg, jő leszen« (Kecskeméti W. Péter Ötvöskönyve. AÉ. 1884. 299—300). Ez az eljárás a cementálás s az utána való edzés. Az agyagedénybe, jól égő (sok szenet tartalmazó) anyagok közé beágyazott vastárgy levegő nélkül izzítva, sok szenet vett fel, s így megacélozódott. 7 6 A fenti edzési eljárásokra még inkább szükség volt a vékony pengéjű, féloldalas kis bárdok (XXXI. t. 11—12.) és a kétkézvonók (XXXI. t. 13.) készítésénél. Ezeknél fokozottabban megvolt az a követelmény, hogy csak élük legyen kemény, acélos, többi részük pedig tartsa meg a frissített vas eredeti rugalmasságát. Ezeknél az edzési eljárást úgy végezték, hogy a penge többi részét, amit acélozni nem akartak, agyaggal kenték be — így az acélozástól megóvták — a kihagyott élt pedig nyugodtan acélozhatták. A fentiekben csak néhány jellegzetesebb eszköz készítését is csak futólagosan elemeztem. Mivel ezek az elemzések főleg a tárgyakon látható külső jeleken alapulnak, csak megközelítően tudják megmutatni a kovácsmesterség technikai fogásait és eljárásait. A falusi kovács leggyakoribb munkái közé tartozott a, patkolás. A rossz utakon gyorsan elkopó és elvesző patkókat sűrűn pótolni kellett. A patkolás legtöbbször a műhely előtt történt. Külön korlátot — angarium 7 7 — állítottak fel a műhely előtt. Ma is sok helyen találhatunk a kovácsműhely előtt ilyen korlátot. A korlát két erős és mélyen a földbe ásott kb. 1 —1,5 m magasságú cölöpökre erősített 2,5—3 m hosszú rúdból állhatott. Lehetett kettős, közéje állították a lovat ; de lehetett egyes is, amelyhez a mester és segédje — vagy ha segéd nem volt, a ló gazdája — hozzászorította a lovat. A ló patáját — ; éppen úgy, mint manapság — először megtisztogatta a kovács ; leggyakrabban a benne maradt vagy beletörött szögeket kellett kiszednie. Ezután a körömnek és a nyirnak megigazítása következett. 7 8 A körmöt és a nyirt a patkó védi, s így egyik sem kopik, hanem növekszik. Ezeket tehát a patkolás előtt meg kell faragni és behasadozott körmöt 7 4 A MNM. Tört. Múzeum gyűjteményéből való. 7 5 I,. Kolcsin : i. m. több helyen is (61. jegyzet). 7 6 Hasonló eljárásokat 1. Kolcsin : i. munkáiban. 7 7 BSz. SeliSz_ _ 7 8 A patkolás leirásánál igen nagy haszonnal forgattam Herman Ottó kiváló cikkét. MNy 1906. 199—209., 241—251.
