Folia archeologica 3-4.

Szabó Kálmán: Ásatási segédeszközök

296 BIBLIOGRAPH IA alább is az szükséges, hogy az egész őskori betelepült­ség folyamán ki lehessen mutatni, a hét táj állandó elkülönülését és külön életét. Ellenkező esetben a táji egységek állandó egybemosódásáról kell beszélnünk, tekintettel arra, hogy az őskor szakaszaiban az egyes csoportok táji megoszlása változott. Saját kutatásaim annak az állításnak a megkockáztatására jogosítanak fel, hogy a magyarországi fejlődés mindig a Kárpát-me­dence teljes kitöltésére irányult, a táji egységek ki­alakulásának tehát nem kedvezett, ezirányú adatgyűj­tésem azonban még nem teljes. Térjünk vissza Prinz állításához. «Finn-ugor» fajtaelem nincsen, mert ez a fogalom nyelvi és nem biológiai kategória. A «turk­finnugor» vér is tehát merő értelmetlenség. Az avarok «szláv és germán» vérségére vonatkozóan Bartucz adatai mérvadók, aki szerint (ugyané mű. IV. kötet 475—477. 0.) az avarkori temetők három csoportba oszthatók: 1. tiszta mongolok, 2. kevert típusúak, 3. európid típu­súak. E kép vagy időrendi különbséget, vagv törzsi különbségeket fed. Erről Bartucz nem világosít fel bennünket. A kérdés mindenesetre sokkal bonyolultabb, mint Prinz könnyen odavetett mondatai. László Gyula szerint a többezer eddig kiásott és tiszta avarnak nevez­hető sírból eddig csupán elenyésző töredék bizonyult olyannak, amely germán kapcsolatokra utal. (Szóbeli közlés.) Rátérve a fajiság kérdésére természetesen vala­mely nép faji összetétele éppen olyan lényeges, mint életformája, sőt azzal kölcsönösségi kapcsolatban van. Lássuk a gondolatmenet befejezését: a betelepült ma­gyarság maradék nélkül íelszívta az itt talált ősnépes­séget és azokat magyarrá tette. (187. o.) Ez természe­tesen nincs így. Mindenki tudja például, hogy a Fel­vidék tótjainak egyrésze honfoglaláselőtti és máig meg­őrizte sajátos etnikumát. A beolvadás fikciójára azért volt szükség, hogy Prinz 1 elmondhassa: «Az itteni ma­gyarság ezzel azonban fajilag csakhamar középeuró­paivá(?) vált, részben a mongol elem, amely a ván­dorlás folyamán már úgyis háttérbe szorult, elenyé­szővé lett.» Szerző állandóan megismétlődő beolvadási tézise nemcsak, hogy nem felel meg a tudományos megállapításoknak, hanem veszélyes és káros is, mert magyarságszemléletünknek lényegét érinti. Az előkelő kiadvány segítségével népi helyzetünkről teljesen hibás nézetet közvetít. Hogy az őskortudomány szempontjából csoporto­sított kifogásainkat befejezhessük, lássuk azokat a forrás­munkákat, amelyekre a III. kötetben, az ősrégészeti vonatkozású fejezeténél hivatkozik. Felületessége itt teljesen nyilvánvaló. «Főképpeni» forrása egy, Bella által írt részében teljesen elavult népszerű kézikönyv. (Hillebrand — Bella: Az őskor embere és kultúrája. 1921.) A palaeolitikumra egy jóindulatú, népszerű kom­pilációt használt, amely számos tévedést tartalmaz, mert olyasvalaki írta, aki nem volt ősrégész, hanem kiváló ősmadárkutató. (Lambrecht Kálmán könyve.) Citálja Kadics Ottokár művét, aki nem ősrégész, hanem bar­langkutató és magyar őstörténeti munkája kritiká­ban részesült a szakkörök részéről. Kormos Tivadar említett munkássága jelentéktelen. Gaál István geo­lógus. A magyar irodalomból még ismeri Laczkót, aki igen érdemes helyi kutató volt. Ezzel szemben a magyar föld őskorának alapvető magyar szakirodalmát úgylát­szik teljességgel elhanyagolta (Archaeológiai Értesítő cikkei, Archaeológia Hungarica kiadványsorozata, Rö­mer, Hampel, Pulszky, Wosinszky, Hillebrand, Tompa, Banner stb. munkássága). Helyettük kizárólag német szakirodalomra hivatkozik, sok esetben teljesen jelen­téktelen munkákra is. Meg kell állapítanunk, hogy a német szakirodalom hazai viszonylatban mégsem lehet magyar tudós számára mérvadó a hazai szakirodalom rovására. Külön csoportosításban közlöm azokat a kifogá­saimat, amelyek azokra a megállapításokra vonatkoz­nak, amelyekben Prinz a pusztamezők és népei (steppe­népek) történetével és kultúrájával foglalkozik. A step­penépek története szerves tartozéka a magyarság ős­történetének, praehistórájának. Különösen fontos: tehát, hogy erről a tárgyról a müveit olvasóközönség helyes, megfelelő, tiszta képet nyerhessen. Annál sajnálatosabb, hogy Prinz szemléletét súlyos bírálattal kell illetnünk. Kifogásainkat, mint eddig is, együvé összpontosítottuk. A II. kötetben szerző megállapítása szerint a puszta­népek történetében egyhangúságot tapasztalhatunk «ke­vesebb lehetőség a változatosságra, új és különböző életformák keletkezésére, ami nekünk európaiaknak kü­lönösen szembetűnő és idegenszerű és európai gon^ dolkodásunk szerint alacsonyrendűségnek tűnik fel». Aki a steppe nomádbirodalmaival valaha is foglalko­zott, az, ezeknek a nagyméretű jelenségeknek a tanul­mányozása közben nem beszélhet egyhangúságról. A pusztamező történelmét az egyhangúság legnagyobb ellentéte, az állandó központosítás és feloldódás, az állandó magasfokú sodródás, forrás állapota jellemzi. Amellett* «mi európaiak» éppen azért, mert a magyar­ságnak vagyunk a tagjai és nem vagyunk egyszerűen csak «európai gondolkodásúak», különös megértéssel for­dulhatunk a steppe jelenségei felé, >hisz műveltségünk alaprétege onnan származik. A III. kötetben is foglalkozik Prinz a steppenépek életével. A pusztai népek államalakítását a következő­képen látja. «A folytonos alapnépre rátelepül a szám­ban rendesen kisebb hódító pásztornép, abban fajilag elsülved, bár nevét, jellegét, műveltségét, sőt gyakran nyelvét is (ez a ritkább eset), az úrnép a hódoltságra átruházza. Ez a folyamat az egész földön általános, ezért, ahol elfogadható történelmi ismeretek kivételként mást nem mutatnak, a benépesedés tárgyalásában elv­ként kell ezt elfogadni». (149. o.) A Prinz által leírt folyamat valóban előfordulhat, de nem fogadható el «elvként» olyan munkában, amely a magyar föld tör­ténelmével foglalkozik, mert éppen magyar vonatkozás­ban a leírt beolvadás nem következett be, hiszen a magyarság nagy mértékben megőrizte parasztságában eredeti fajiságát és lelkiségét. Amikor tehát Prinz a magyarságra is alkalmazza tételét (ezért nevezi az I. kötet 54. oldalon a magyarságot «alpi-középeurópai» fa­júnak), helytelenül és tudománytalanul járt el, mert még a munka IV. kötetében Bartucz által lefektetett tudomá­nyos eredményeket sem vette figyelembe. Természe­tesen, tételével a történelem tényeit alig tudja össze­egyeztetni és mindenütt erőszakos magyarázatokra szorul, így például el kell hanyagolnia azt a felmérhetetlen faji és népi hatást, amelyet az állandóan megismétlődő keleti hullámok a Kárpátmedencére gyakoroltak, mert akkor el kéne ismernie, hogy a honfoglalás idejében itt nem is volt elég «alpin-középeurópai» vér ahhoz,

Next

/
Oldalképek
Tartalom