Folia archeologica 3-4.
Hillebrand Jenő: A hazai ősrégészet jövője
HILLEBRAND: A HAZAI ŐSRÉGÉSZET JÖVÖJE 281 A HAZAI ŐSRÉGÉSZET JÖVŐJE Tagadhatatlan, hogy a magyar ősrégészeti kutatók az utolsó évtizedekben igen jelentős eredményeket értek el intenziv rendszeres kutatásaik révén, ami által a magyar ősrégészetet ebből a nézőpontból magasan kiemelték arról a színvonalról, amelyen az a Rómer-Pulszky-Hampel-korszakban állott. Mindazonáltal a magyar ősrégészet ügyét mai állása és beállítottsága mellett a jövőre vonatkozólag nem látom sem kielégítőnek s még kevésbbé bebiztosítottnak; mégpedig azért nem, mivel nélkülözi azt a szilárd alapot, amelyre az ősrégészet időtálló épületét fel lehetne építeni. ítéletemben nem engedem magamat elkápráztatni a sok fényes ásatási eredménytől sem, de még a külföldi szakemberek ezirányu elismerő véleményétől sem, mivel egyrészt az előbbieket elsősorban a magyar föld régészeti kincsekben való hallatlan gazdagságának köszönjük s mivel másrészt nem egy külföldi «hangadó» szakember sem rendelkezik azzal a megfelelően megalapozott tudással, amely véleményét számomra mérvadóvá tehetné. Merem állítani, hogy nem egy ilyen hangadó ősrégész bizony teljesen érdemtelenül jutott ehhez a «hangadó» szerepéhez. Ennek okát elsősorban abban látom, hogy a nemzetközi ősrégészetben még ma is túlteng a tudományos amatőrök száma. Mert különben nem volna megérthető az, hogy olyan ősrégészek is világhírre tudjanak szert tenni, akik az ősrégészet szakirodalmát a legfantasztikusabb és legabszurdabb elméletekkel valósággal elárasztották. Ezzel el is érkeztem ahhoz a ponthoz, ahonnan kiindulva meg akarom jelölni azt az utat, amelyen felfogásom szerint haladnunk kellene, hogy a magyar ősrégészet ügyét szilárdabb és szélesebb alapokra lefektethessük. Mindaddig, amíg ősrégészeti kutatóinkat nem látjuk el azokkal a szellemi eszközökkel, amelyekre ezeknek ezen alapozási munkálatoknál, véleményem szerint, elengedhetetlenül szükségük volna, addig ennek a szorgalmazott szilárdabb és szélesebb alapnak megteremtésére komoly kilátásunk nincsen. Ezért el kellene őket vezetnünk azokra a tudományos területekre, ahol hozzájuthatnának ezekhez az elengedhetetlenül szükséges eszközökhöz. Ezek véleményünk szerint a következők: az anthropológia, az ethnografia, ethnologia és a tájföldrajz területe. Amelyik ősrégész mindezeken a területeken nem rendelkezik a szükséges tájékozottsággal, az felfogásom szerint teljesen kielégítő ősrégészeti munkásságot nem fejthet ki. Pedig de kevés az olyan ősrégészünk, aki ezekkel a szerintem nélkülözhetetlen kellékekkel rendelkeznék. Ne vigasztalódjunk azzal, hogy a helyzet ebből a szempontból a külföldön sem sokkal jobb. Bármilyen gazdag is legyen a magyar föld ősrégészeti kincsekben, mégis csak könnyelműség volna azokat oly módon napfényre hozni, hogy azok a kutatók hiányos felkészültsége folytán, tudományos értéküknek nagyrészét elveszítsék, ami pedig ebben az esetben teljesen elkerülhetetlen. Mert egy ősrégészeti ásatásnak csak annyi a tudományos értéke, mint amilyen tökéletes az ásatást végző szakembernek tudományos felkészültsége. Az ásatást végző szakembernek előre kell tudnia azt, hogy melyik és milyen lelet, hol és hogyan kerülhet majd elő az ásatások folyamán, mert ha ezt előre nem tudja, úgy megfigyelései okvetlenül fogyatékosak lesznek. Ezek előrebocsátása után legyen szabad, ha csak nagy vonásokban is azokat a tárgyköröket ismertetni és azokon belül azokat az elemi tudnivalókat kiemelni, amelyeknek ismerete nélkül az ősrégész véleményem szerint eredményes munkát nem végezhet. Az a«thropologia köréből pl. legalább is annyit kellene a gyakorlati ősrégésznek tudnia, hogy ott az ásatás helyszínén is meg tudja
