Folia archeologica 1-2.
László Gyula: Egy régensburgi vállkő
252 KÖNYVISMERTETÉSEK— BIBLIOGRAPH 1Ё 252 tájékozódásra szolgáló közlése. A pattintott kőkésanyag közlése már nem volt ily felesleges, mert a neolitikum pattintott kőanyagát eddig eléggé elhanyagolták, de itt se kellett volna mindent lefényképezni. Azt is meg kell jegyeznem, hogy lakótelep ásatása közben előkerült tárgyak nem nevezhetők «szórványosnak» akkor, ha a lakógödrök gondos ásatása során kerülnek elő. Ebben az esetben a zárt leletek kategóriájába kell sorolnunk őket. A lakógödör, mint zárt lelet megközelíti a sírok kronológiai értékét, sőt túl is szárnyalhatja azt, mert sírokba szívesen raktak régebbi tárgyakat is. Szerző, aki igen szorgalmasan ásott és igen szorgalmasan közli megfigyeléseit, sajnos, rögtön elveszti lába alatt a talajt, amikor az anyagára vonatkozó régebbi kutatások eredményeit és általában az őskor tudományának a zengővárkonyi szempontokat túllépő problémáit is ismernie kéne. így, nem hallunk semmit afelől, hogy a zengővárkonyi leletek miért fontosak és a «késő kőkor» mely csoportjának kutatásánál segítik tovább a tudományt. Részletesen utalni kellett volna legalább is a lengyeli temetőre, amely a zengővárkonyi temető közeli megfelelője. A legközelebbi rokonság meghatározása szintén hozzátartozik a «földbekerülésre jellemző körülmények rekonstruálásához». Szerző tájékozatlanságát mitologizálása is elárulja. Részletesen foglalkozik a temetkezések helyzetével. Szerinte a halottak imádkozó mozdulattal arcuk elé tartják kezüket és miután arcuk kelet felé fordul, okvetlenül egy «napvallás» szertartását végzik. Evvel hozza kapcsolatba a halottaknak hol a bal, hol a jobb oldalra való fektetését is. A primitiv vallás rekonstruálásánál nem szabad ily könynyelmű módon eljárni. Semmi adatunk sincs arra nézve, hogy az európai őskorban az arc elé tett kéz imádkozó mozdulat lett volna, úgyszintén igen kezdetlegesek ismereteink a mindenkori kultusszal kapcsolatban. A halott arcának kelet felé való fordítása annyi ismeretlen képzettel lehet kapcsolatos, hogy azt egyszerűen «napvallásnak» nevezni nem szabad. Ami a halottaknak egyszer a bal, másszor a jobb oldalra való fordítását illeti, úgy ismeretes, hogy a zengővárkonyinál már nem sokkal későbbi bodrogkereszturi rézkori kultúra temetőiben a bal vagy jobb oldalra való fektetésben a nemeket különböztették meg egymástól. Ugyanilyen könnyelműségnek, nevezhető, ha szerző egyes tárgyi típusokból messzemenő következtetéseket von le. Dombay a zengővárkonyi temetőben talált rézgyöngyökkel foglalkozva, megállapítja, hogy a bodrogkereszturi kultúrkörben ezek nem ismeretesek. E rézgyöngyhiányból azt a következtetést vonja le, hogy a zengővárkonyi és bodrogkereszturi emlékcsoport között nincs összefüggés. Mindez nagyon szépen hangzik, de a tudományos okadatolás szempontjából teljesen elégtelen. Rézgyöngyökre nem szabad kultúrtörténelmet alapozni, még akkor sem, ha a megjegyzés csak néhány mondatnyi terjedelmű. Mindenki tudja, hogy különösen az őskorkutatásban milyen nehéz a dilettantizmus kiküszöbölése. Ezt csak akkor tehetjük meg, ha szigorúan ügyelünk arra, hogy a kulturális és népi kapcsolatok kérdéseit a szerzők csak a teljes emlékanyag ismeretében és latolgatásával feszegessék. A «rézgyöngypraehistoria» tipikus esete a részletjelenségek túlértékelésének és a könnyelmű, odavetett, megoldásoknak. Nézetem szerint a jelen könyvhöz hasonló ásatási jelentések nem érdemlik meg azt a fényűző kiállítást, amelyben ez a munka az Arch. Hung, részéről részesült. Ásatási jelentések számára a Nemzeti Múzeum rendelkezésre bocsátja a «Folia» с. kiadványát, ahol ezt a cikket is meglehetett volna írni kevesebb anyagpazarlással, kevesebb képpel és a külföldet is tájékoztató teljes fordítással. A jelen esetben sokkal nagyobb szolgálatot tett volna a magyar őskorkutatásnak a kiadványsorozat, ha a kiadási lehetőséget oly munka számára tartotta volna fenn, amely például a megfelelő külsőségekkel, szines táblákkal stb. az egész ország területéről dolgozta volna fel, megfelelő szakember tollából, a zengővárkonyi tipusú anyagot. A közlés technikája ebben az esetben a jellegzetesnek ítélt egybetartozó leletek teljes és kimerítő leírása és közlése lenne, amelyre felépíthető a csoport teljes ismertetése. Az így kialakult jellemző anyagképet az anyag kimaradt és csak lelőhelystatisztikában és térképen közölt része már nem befolyásolja. A nagyméretű kiadványokkal támogatandó őskori kutatás célja nem a hajszálhasogató öncélú részleteredmények bemutatása, hanem a magyar föld embertörténelmének nagyvonalú feltárása. Kifogásaink tehát nem az ellen hangzanak el, hogy magyar földön részleteredmények ne közöltessenek, hanem csakis azt jelentik, hogy azok ne burjánozzanak el a komoly összefoglaló kutatás kárára és rovására. Hiszen minden nagyméretű kiadvány, amely ily részletkutatások közlésére szorítkozik, pénzt és lehetőséget von el az összefoglaló kutatás elől. Szerző további zengővárkonyi anyag közzétételére készül, mintahogy az előszavának szövegéből kitűnik. Már megismert formák variánsainak, cserepek, csonttárgyak és kőeszközöknek végnélküli publikálása teljesen felesleges. Az előbbiekből következik, hogy nemcsak felesleges, hanem káros is. Nagyon sajnálom, hogy a különben szorgalmas és pontos megfigyeléseket ismertető szerzőt fokozottabb és igényesebb bírálatban kellett részesítenem. Ezt azonban szükségessé tette egyrészt a kiadványsorozat, amelyben megjelent, másrészt pedig a túlértékelő előszó. Ily mellékkörülmények nélkül megjelenő anyag közlése, amelyből gondos szerkesztői kezek kihúztak volna minden meg nem felelő okoskodást, valószínűen dicséretre késztetett volna. Nem hallgathatjuk azonban el aggályainkat akkor, ha egy laikus kutatónak gondos ásatási megfigyelésekre támaszkodó leletpublikációját, egy munkát, amely szorgos munkára vall ugyan, de minden egyébb, ismereteket is követelő probléma előtt tanácstalanul áll, vagy kezdetleges megjegyzésekre szorítkozik, ha egy ilyen munkát a magyar őskorkutatás elé mintaképül helyeznek. Metodikus követelmények megalapozásánál lehetőleg szakemberek munkásságára támaszkodjunk, akik anyagismeretüket és látókörüket, egyetemi tanulmányokkal, nyelvismerettel, múzeumi belszolgálattal és külföldi tanulmányutakkal alapozták meg és bővítették. Befejezésül még meg kell jegyeznem, hogy akkor, amikor a magyar palaeolitikumról szóló alapvető munkát a kiadványsorozat csak sok szemrontó kisbetűszedéssel és a magyar szöveg elnyomásával volt hajlandó kiadni, akkor ezt a jelentéktelenebb ásatási jelentést, nagybetűvel, párhuzamos szöveggel és nagyobb táblaanyaggal hozta ki. Pedig a palaeolitkötetnek a Fettich-féle előszó követelményeinek részbeni végrehajtása előnyére szolgált volna. A palaeolitkötet táblaanyaga igen szűkmarkúan válogatott anyagot publikál, pedig néhány atipikus lelet