Fogorvosi szemle, 2018 (111. évfolyam, 1-4. szám)
2018-06-01 / 2. szám
45 FOGORVOSI SZEMLE ■ 111. évf. 2. sz. 2018. (Annandale, 1887). Costen elmélete (1934) szerint a különböző malokklúziók következtében fellépő erőhatások okkluzális instabilitást eredményeznek és ezek okolhatók a TMD-ben jelentkező fájdalomért. Ez a modell évtizedeken keresztül uralta a TMD diagnosztikát és terápiás elveket, és a mai napig is jelen van a köztudatban annak ellenére, hogy a helyességét egyértelműen igazoló tudományos bizonyítékok nem állnak rendelkezésre [7], Az egyik legelterjedtebben használt diagnosztikus eszköz az 1974-ben publikált Helkimo-féle diszfunkciós index [1], Ez anamnesztikus, diszfunkciós és okklúziós elemekből épül fel. Az anamnesztikus index (Ai) a páciens által jelzett szubjektív panaszok alapján sorolja be a rendellenességet három különböző fokú diszfunkciós csoportba (Ai-0, Ai-I, Ai-ll). A diszfunkciós index (Di) a mandibula mozgástartománya, az ízületi funkciók korlátozottsága és a rágóizmokban, illetve az ízületben jelentkező fájdalom vizsgálata alapján, pontozásos rendszerben alkot diagnózist (Di-0, Di-I, Di-ll, Di-lll). Az okklúziós index (Oi) szintén pontozással értékeli a beteg okklúziós vagy artikulációs eltérésének mértékét (Oi-O, Oi-I, Oi-ll). Az 1980-as évektől kezdve a TMD lehetséges etológiái tényezőinek kutatásában megjelenik a pszichoszomatikus háttér. Eszerint egyes, gyakori mentális rendellenességek, mint a szorongás vagy depresszió állhatnak az objektív módon nem magyarázható klinikai tünetek (például a krónikus fájdalom) mögött. Azonban az etiológiai faktorok szerepének tudományos bizonyítása ezen a területen is nehézségekbe ütközik. Az említett problémák arra késztették a szakembereket, hogy a nehezen bizonyítható etiológiai megközelítés helyett inkább egy bizonyítékokon alapuló, leíró diagnosztikai rendszert hozzanak létre. Az 1992-ben publikált RDC/TMD (Research Diagnostic Criteria for Temporomandibular Disorders) - ahogy arra az elnevezés is utal - elsősorban kutatási célokra alkalmas. Az RDC/TMD újdonságot jelentett abból a szempontból, hogy a diagnózist két tengely mentén állította fel. Az egyik tengely fizikális diagnózist szolgáltatott, a másik pedig a páciens pszicho-szociális profiljára vonatkozóan adott információt [3]. Az RDC/TMD-ben pontos definíciók és specifikációk alapján történik a klinikai betegvizsgálat és az eredmények értékelése is. A 2010-es években a folyamatos kutató-fejlesztő munka és az RDC/TMD diagnosztikus lehetőségeinek finomítása által jött létre a DC/TMD (Diagnostic Criteria for Temporomandibular Disorders, 2014) [8]. A DC/TMD megalkotóinak célja egy olyan diagnosztikus eszköz létrehozása volt, amely kutatási és klinikai használatra egyaránt alkalmas. Továbbá kiemelt cél volt, hogy a DC/TMD standardizált legyen, tehát reprodukálható módon, megbízhatóan gyűjtsön adatokat és szolgáltasson diagnózist. Megállapítható, hogy amíg a kezdeti időszakban a TMD diagnózis kifejezetten az állkapocsízület elváltozásaira vonatkozott, mára ez a fogalom jelentősen kiszélesedett és ezért „temporomandibuláris ízületi rendellenesség” (vagy „diszfunkció”) helyett ma már relevánsabb a „temporomandibuláris rendellenesség” kifejezés használata. Ugyanakkor az irodalomban találkozhatunk a „kraniomandibuláris rendellenesség”, illetve „kraniomandibuláris diszfunkció” elnevezésekkel is. Ezzel összhangban a mai diagnosztikus rendszerekkel szemben is elvárás, hogy ne csak az intrakapszuláris elváltozást, hanem a teljes tünetegyüttest és annak a beteg életére gyakorolt hatását is képesek legyenek leírni. Vizsgálati anyag és módszer A DC/TMD felépítése A teljes DC/TMD „csomag” 3 nagy részből áll: a diagnosztikus eszközökből (Assessment Instruments), a részletes betegvizsgálati leírásból (Clinical Examination Protocol) és a kérdőívek kiértékelését segítő útmutatóból (Scoring Manual for Self-report Instruments). A diagnosztikus eszközöket két további csoportra lehet bontani: a klinikai vizsgálat és a páciens által kitöltendő kérdőívek (12 db) (1. ábra). A DC/TMD (az RDC/TMD-hez hasonlóan) két tengely mentén állít fel diagnózist. Az I. tengely fizikális diagnózist szolgáltat, melynek két komponense van: a fájdalom, illetve fejfájás típusának diagnózisa (pl. kisugárzó myofasciális fájdalom) és az intrakapszuláris elváltozás diagnózisa (pl. diszkusz diszlokáció redukcióval). Ezekhez a klinikai vizsgálat eredményeinek, valamint a páciens által kitöltött Tüneti kérdőív kérdéseire adott válaszok egy folyamatábrába (algoritmusba) történő behelyettesítésével jutunk el (1. és 2. kép). A II. tengely diagnózisai a TMD páciens fájdalmának az életminőségre gyakorolt hatását, a szájüregi funkciók változását, valamint a páciens pszichológiai státuszát mérik fel. A II. tengely diagnózisokhoz az egyes kérdőívek pontozásos értékelésével juthatunk (így jellemezhetjük például a depreszszió, szorongás vagy a rágófunkciók beszűkülésének mértékét). A fordítás és kulturális adaptáció menete A DC/TMD különböző nyelvű változatainak megalkotását egy nemzetközi szervezet, az INfORM (International Network for Orofacial Pain and Related Disorders Methodology) koordinálja és felügyeli, amely ezáltal minőségbiztosítási szerepet is ellát. Az INfORM által közzétett útmutató (Guidelines for Translation and Cultural Equivalency of Instruments) lépésről lépésre vezeti a fordítást végző csoportot annak érdekében, hogy az újonnan létrehozott egyes nyelvi változatok ekvivalensnek legyenek tekinthetők [5]. Ez teszi lehetővé, hogy a különböző nyelvi és kulturális környezetben a diagnosztikus adatok gyűjtése egyformán és megbízható módon történjen, és az így nyert adatok általános érvényűek és összehasonlíthatók legyenek. A fordítási-
