Fogorvosi szemle, 2018 (111. évfolyam, 1-4. szám)
2018-12-01 / 4. szám
115 FOGORVOSI SZEMLE ■ 111. évf. 4. sz. 2018. Bár a fenti klasszifikációs rendszer az elmúlt 17 évben megfelelő támpontot adott mind a klinikai gyakorlatban, mind a kutatásokban, azonban egyre több hiányosságára derült fény. Sok volt benne az átfedés, hiányoztak bizonyos patobiológiai alapon megfogalmazott megkülönböztetések [10]. Ennek okán az új osztályozási rendszer, felhasználva mindazokat az elmúlt évtizedben felgyülemlett epidemiológiai adatokat és az etio-petogenezis terén nyert új ismereteket, a munkacsoport öt összefoglaló közleménye alapján a következő jelentős módosításokat javasolta [11]. Az AAP 1999-es klasszifikációs rendszer kritikája és jelentősebb módosításai 1. A legnagyobb kritikával a korábbi „agresszív parodontitis” kategóriát illették. A kritika alapja, hogy milyen alapon dönthető el, hogy a krónikus és agreszszív parodontitis valóban etiológiai, hisztológiai alapon, valamint a patomechanizmus és a klinikai manifesztáció alapján két különálló betegség lenne? Az 1999-es AAP klasszifikáció szerinti megkülönböztetést nem támasztják alá újabb epidemiológiai és klinikai vizsgálatok. Bár a lokalizált fiatalkori parodontitis esetében igen jellegzetes a klinikai manifesztáció, amelyre jellemző az első moláris és a metszőfogak jellegzetes érintettsége, azonban sem genetikai, mikrobiológiai, sem a patológiai különbségek nem pontosan meghatározhatók. Az sem jósolható meg, hogy kikben alakulhat ki később generalizált parodontitis [12, 13]. a) az egymásnak ellentmondó irodalmi adatok egyre jobban alátámasztják azt a nézetet, hogy az agreszszív parodontitis esetében ez a kategória túlságosan nagy és nehezen definiálható [13]. b) a betegséget soha nem lehetett kezdeti stádiumában diagnosztizálni és utána folyamatosan követni. c) a különböző követéses vizsgálatokat eltérő időpontokban és különböző népcsoportokban végezték. Mivel az agresszív parodontitis diagnózisnak jelenleg nincs kellő tudományosan megalapozott bizonyítéka, ezért ez a diagnosztikai kategória a 2017-es klasszifikációs rendszerből kikerült [13], Egy lényegesen letisztultabb új klasszifikációs sémát dolgoztak ki a 2017-es EFP-AAP klasszifikációs rendszerben [11, 12], (1. táblázat A/B) 2. Átlagos éves tapadásveszteség. Annak ellenére, hogy a különböző követéses vizsgálatokban az átlagos tapadásveszteségben jelentős különbségek voltak, mindenképpen jogos olyan tapadásveszteség-küszöböket felállítani, amelyek az adott korcsoportban a különböző súlyossági kategóriákat elkülönítik. A legtöbb követéses vizsgálat különböző országokban és etnikai csoportokban különböző átlagos éves tapadásveszteséget mért [14, 15]. Az AAP 1999-es klasszifikációja szerinti krónikus és agresszív parodontitis esetében nem volt kimutatható szignifikáns különbség az éves átlagos tapadásveszteség mértékében. Bizonyos vizsgálatok alapján végzett meta-analízis szintén nem erősítette meg, hogy az életkor vagy a dohányzás fontos rizikófaktor lenne az éves átlagos CAL alakulásában, azonban az igazolt, hogy ez a két tényező negatívan befolyásolja a kezelések kiszámíthatóságát és a gyógyulást [13, 16], Ugyanakkor több követéses vizsgálat mutatta ki, hogy a dohányzás, a gazdasági-szociális helyzet, a korábbi tapadásveszteség, az etnikai hovatartozás, az életkor és a nem, valamint a fogkő jelenléte fokozza az átlagos éves tapadásveszteség mértékét [17, 18, 19, 20]. 3. Betegség progresszió. Nincs olyan irodalmi adat, amely akár megerősítené, akár cáfolná azt, hogy az előző klasszifikáció különböző klinikai formáiban szignifikáns különbség lenne a tapadásveszteség progreszsziójának éves mértékében [21], 4. Necrotizáló fogágybetegség vonatkozásában a korábbi klasszifikációs kritériumok megmaradtak, és csak minimális módosításon estek át, elhagyták az „ulceratív” jelzőt [22], Szisztémás általános tüneteket okozhat, illetve lokálisan a lágyszövetekben terjedhet, további súlyos csont- és izompusztulást okozva (Necrotizáló stomatitis - Noma) [23, 24, 25]. (2. táblázat) 5. Endo-parodontális betegségek. Patológiás kommunikáció jön létre a pulpa és a parodontium között, amely a szövetekben vagy akut, vagy krónikus gyulladást eredményez [26]. A folyamat a tünetek és a kezelési lehetőségek, valamint a folyamat prognózisa alapján sorolható alcsoportokba (pl. gyökérperforáció vagy fraktúra jelenléte, vagy hiánya, parodontitis jelenléte, vagy hiánya). (3. táblázat) 6. Parodontális abscessus leggyakrabban már fennálló parodontális tasakból alakul ki és etiológiai alapon kell klasszifikálni. Jellemzője a tasakfalban kialakuló genny-gyülem, amely nagyon gyors további tapadásveszteséghez vezet és sokszor a fog megtarthatósága is kérdéses [27, 28]. (4. táblázat) A parodontitis eset-definíciója A parodontitis definíciója három pilléren nyugszik: a) a páciens elsődleges identifikálása, hogy az esete valóban parodontitis-e b) a parodontitis típusának meghatározása c) a specifikus klinikai tünetek leírása és azoknak a tényezőknek meghatározása, amelyek a klinikai kezelés sikerét, a prognózist befolyásolják, illetve hatással vannak a szájüreg, valamint az egész szervezet általános állapotára.
