Fogorvosi szemle, 2008 (101. évfolyam, 1-6. szám)

2008-12-01 / 6. szám

215

FOGORVOSI SZEMLE ■ 101. évf. 6. sz. 2008.

témákban. Kevesen ismerik azonban azt a közleményét [5], amelyben ásatásokból származó anyagon szisztematikusan vizsgált olyan jellegeket (a Tomes- Zsigmondy-féle diverticulum a premolárisokon, a cingulum a felső oldalsó metszőkön és a Miller-féle foramen coecum a molaris fogakon), melyek feltételezése szerint phylogenetikailag változtak előfordulási gyakoriságukat tekintve. Fenti cikke alapján Árkövyt tekinthetjük az első magyar kutatónak, aki a mai értelemben vett fogászati paleopatológiai értékelést végezte. Nem véletlen, hogy Hillebrand, Schwerz és mások is többször idézték közleményét.

A fogászati anatómiának és atropológiának ebben az időben több nemzetközileg is elismert kutatója lépett színre. Hillebrand mellett ugyancsak 1908-ban írt doktori értekezést Bocskay Ottó [7] a csontos szájpad osteológiai sajátságairól. A magyar fogászati paleopatológia következő mérföldkövét jelentő közlemény Lenhossék Mihály, a kitűnő anatómus tollából 1917-ben jelent meg „A fogszú pusztítása egykor és most” címmel [44], A dolgozat ugyancsak nemzetközileg ismertté vált, melyre szintén többen hivatkoztak. A közleményhez a szerző 1190 ásatásokból származó és 500 bonctermi koponyát vizsgált meg. A fenti vizsgálati anyag más adatait használta fel Lenhossék a fentebb már említett Handbuch der Zahnheilkunde című könyv [45] Makroskopische Anatomie fejezetében, melyekre a mai napig ugyancsak találunk hivatkozásokat (pl. radix entomolarica Lenhosséki; kétgyökerű alsó szemfogak előfordulási gyakorisága stb.).

Egy vagy több témakörben néhány közleménnyel szerepeltek más fogorvos-kutatók is a paleosztomatológia területéről. Szabó József [66, 67] leírta a subalyuki állcsontmaradványokat. Simon Béla és Kőmives Oszkár [65] 750 mandibula felhágó ágának méretei mellett a helyzeti variációkat, Szokolóczy-Syllaba Béla [69, 70] pedig 105, ill. 100 mandibulán ugyancsak a felhágó ág méreteit, valamint a lingula szintjét az érzéstelenítés szempontjából értékelték. Molnár László [47] a fogak kopását cikksorozatban ismertette, majd Máthé Dénes és Molnár [46] a lerágott fogazat artikulációját, míg Molnár és Huszár [48] a nemi különbséget vizsgálták ásatásokból származó leleteken.

Az Árkövy-féle fogorvosi iskola kiemelkedő alakja volt Salamon Henrik, akinek irodalmi munkássága igen sokrétű. Jelentősek a fogászat történetével foglalkozó közleményei, melyeket A magyar stomatologia (fogászat) története című könyvében [59] összefoglalva is megtalálunk. Emellett a magyar múlt kiemelkedő alakjainak fogorvos-történészeti leírásai, mint Petőfi, Mátyás király, II. Lajos, Liszt Ferenc, II. Rákóczi Ferenc feleségének, vagy Alvinczy tábornagy fogainak leírásai ismertek.

Lenhossék fogszuvasodással foglalkozó közleménye felpezsdítette az ország fogorvos és antropológus társadalmát. Huszár György közleményét [26] az Árpád-kori magyarság fogazatáról már fentebb említettük. A Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Stomatológiai Intézete 1938-ban alakult. Fennállásának első tíz esztendejében jelentős tudományos munkát végzett Kollár Lajos, aki a zengővárkonyi csiszolt kőkorszakbeli állcsontleletek első értékelője [39]. Lenhossékéhoz mérhető nagyságrendű szuvasodás vizsgálatról 318 számmal 10-12. századból való koponya alapján [13] 1950-ben Bruszt számolt be, majd 1952-ben megjelent Huszár és Schranz cikksorozata „A fogszuvasodás elterjedése a Dunántúlon az újabb kőkortól az újkorig” címmel [28], amely munkában 1755 koponya adatait dolgozták fel. Huszár György és Schranz Dénes paleosztomatológiai munkásságáról e közlemény szerzője a Fogorvosi Szemle hasábjain már beszámolt [37]. Bruszt Pál fogászati paleopatológiai vizsgálatai elsősorban kariológiai tárgyúak, valamint - ahogy 1975-ben, téziseiben ismerteti - a fogak speciális pathológiájáról szólnak [15]. Baján élt és dolgozott, ennek ellenére az ország minden területéről származó koponyagyűjteményeket vizsgálta. Közleményeiben foglalkozik a kariesz-statisztikai elemzések metodológiai kérdéseivel is. A fogrendellenességek közül ásatási leleteken írta le a „dens in dente” képződését egy Árpád-kori bal felső oldalsó metszőn, egy kettős gyökerű jobb felső maradó szemfogat a 18. századból származó koponyán, a felső tejszemfogak kettőződését a subalyuki gyermekko-ponyán, valamint egy Árpád-korabeli gyermek koponyáján.

Tóth Károly 1966-tól szintén tanulmányozta az ásatásokból származó koponyák fogait a fogszú szempontjából, eredményeit 1970-ben a The Epidemiology of Dental Caries in Hungary című monográfiában ismertette, egyúttal összegezve addig az ideig a témával foglakozó vizsgálatokat [73].

Nem fogorvos kutatók közleményekben és könyvfejezetekben ismertették a fogászati paleopatológiában elért eredményeket. Tasnádi-Kubacska András [71] a Palaeopathologia sorozatban jelentette meg Az ősállatok pathológiája című könyvet, melyben jelentős helyet kaptak a fogbetegségek leírásai is. Regöly-Mérei Gyula, elsősorban kórboncnoki, sebészi szakismerete alapján a fenti sorozatban Az ősemberi és későbbi emberi maradványok rendszeres kórbonctana című könyvében külön fejezetet szentel a paleopathológiai stomatológiának [54], emellett különálló közleményekben is beszámolt fogazat leírásokról. Bartucz Lajos ugyancsak a fenti sorozat harmadik kötetében (A praehistorikus trepanáció és orvostörténeti vonatkozású sírleletek címmel) számos fogászati leírást találunk [6]. Kiszely István [33, 34] a Sírok, csontok, emberek című ismeretterjesztő könyvében foglalkozik a fogakkal. Jelentős osteologiai vizsgálatokat végzett Bottyán Olga, a 6-9. századból származó 368 és 10-15. századi 361 koponyán a maxilla palatinális felszínének morfológiáját, méreteit és nemi dimorfizmusát [10], valamint 500 mandibulán az életkorral járó méretváltozásokat és a nemek közötti különbséget tanulmányozta [11, 12]. Grynaeus Tamás Isa por... című könyvében [23] foglalkozik a fogak betegségeivel, Józsa László