Fogorvosi szemle, 2006 (99. évfolyam, 1-6. szám)
2006-02-01 / 1. szám
17 FOGORVOSI SZEMLE ■ 99. évf. 1. sz. 2006. tatása sok esetben megkönnyítheti a fogászati beavatkozás elvégzését, mivel rágó és mimikái izmai ellazultak, nyálszekréciós rátája lecsökken [16, 29], Szájsebészeti beavatkozások elvégzése egyszerűbb, a relaxált nyugodt betegnek általában kevesebb helyi érzéstelenítő szükséges. Relaxált állapotban könnyebb a lenyomatvétel, az állcsontok helyzetének meghatározása. Emellett a módszer alkalmazásával növelhetjük az orvosi beavatkozás, illetve a készülő fogpótlás belső elfogadását a betegben [30, 36], A szomatikus beavatkozásokhoz integrált relaxációs kezelés alkalmazása során lényegesen javul az orvos és a beteg egymásra hangolódása [6], az orvos személyének elfogadása is, ami az orvos-beteg kapcsolatot előnyösen befolyásolja, így a kezelés kimenetelét nagymértékben javítja [12,34], A relaxáció önismereti, önfejlesztő, testi-lelki egészségmegőrző célból [36] történő alkalmazása a gyakorló fogorvos szempontjából a gyógyításban kisebb jelentőségű. Nagyon fontos szerepe lehet azonban a primér prevenció szintjén a fogorvos saját személyére nézve. Segítheti a fogorvos személyiségének alakítását, teherbíró képességének növelését, a szakmai „kiégettség” (Burn-out-syndrom) megelőzését [34], vagyis a fogorvos saját mentálhigiénés „gondozásának” (vagy akár képzésének is) fontos eszköze lehet. Talán felesleges is hangsúlyoznunk, hogy a fogorvos lelki egészségének megőrzése kulcsfontosságú faktora az orvos-beteg kapcsolat alakulásának [34], így közvetlenül is visszahat a beteget érintő primér prevenció hatékonyságára. Ennek a szempontnak a hangsúlyozása érdekében a relaxációs módszerek alábbi ismertetése során röviden kitérünk azokra a relaxációs eljárásokra is, amelyek az általános fogászati praxis keretei közé nem, vagy csak kivételes esetben illeszthetők be, ugyanakkor a fogorvos mentálhigiénés egészségvédelmének integráns részét képezhetik. A fogorvosi gyakorlatban alkalmazható főbb relaxációs módszerek 1 1. Aktív relaxációs módszerek Az egyik legismertebb, és a fogorvosi gyakorlatban is jól alkalmazható relaxációs technika a már említett E. Jacobson nevéhez fűződő progresszív relaxáció [20], Ez a módszer képezi az ún. mozgásanalízisen alapuló [2], vagy más néven „aktív” [7] lazítási technikák alaptípusát. A módszer célja optimális izomtónus létrehozása. Egyes izmok megfeszítésének és ellazításának váltakoztatásával, az izomtónus tudatosításával a személyiség műveleti kontrollképességét (önszabályozási képességét) fejleszti, az izmok lazításával fokozatosan megszünteti a gyakorló szorongásos reakcióit [2], Az ilyen eljárások arra törekszenek, hogy a betegben az izomkontrakció és az izomellazulás közötti különbséget tudatosítsák. Ezt először csak egyes izmokon, izomcsoportokon gyakoroltatják, majd a lokalizált relaxációs élményeket egyre nagyobb testi egységekbe csoportosítják, végül teljes testi élménnyé ötvözik [2], Az izomműködés ilyen tudatosítását egyszerű módszerrel érik el, a beteget megkérik, hogy egyes izmait erősen feszítse meg, majd lazítsa el, és közben figyelje az izomban keletkező érzeteket. Jacobson eredeti módszerében a kar izmaival kezdi a gyakorlást, majd ezután tér át a has- és medenceizmokra. Ezt követik az alsó végtag, majd a mellkas izmai, végül a nyak és arcizomzat következik [20], Ez a sorrend kedvezőtlen a fogorvosi alkalmazás területén, mivel a rágó- és mimikái izomzat gyakoroltatása meglehetősen későn (utoljára) kerül sorra, és a beteg sok esetben nemigen érti, hogy fogorvosa „hova is szeretne eljutni” a különféle „izomgyakorlatokkal”. Saját tapasztalatunk szerint a fogorvosi gyakorlatban legcélravezetőbb rögtön a rágóizmokkal kezdeni a gyakorlatot, és innen haladni a mimikái izomzat, a nyak, a vállöv, a felső végtagok a törzs, majd az alsó végtagok felé [26], Teljesség kedvéért említjük meg az aktív relaxációs módszerek másik típusát, a Simonton-féle terápiát, amit súlyos krónikus, ill. daganatos betegek kiegészítő gyógymódjaként fejlesztettek ki. 2. Passzív relaxációs módszerek A másik talán legismertebb relaxációs módszer a J. H. Schultz [33] nevéhez fűződő autogén tréning, amely a szuggesztív [2] vagy más néven „passzív” [7] relaxációs módszerek alaptípusa. Lényege a gyakorlás útján megtanulható „átkapcsolás” a nyugalmi (izom és vegetatív) tónusra [2] oly módon, hogy a tudatban bizonyos testi működések képzete (elképzelése) ideomotoros válaszként létrehozza a kívánt testi reakciót [7, 29]. A gyakorló képes lesz arra, hogy izomzatát megfelelően ellazítsa, perifériás keringését, szívének működését, légzésének ritmusát, mélységét, hasi-zsigeri funkcióját optimalizálja, és hűvös, tiszta fej érzetét állítsa elő. Az autogén tréning alapfoka 6 gyakorlatot tartalmaz, amelyek megtanulása gyakorlatonként legalább egy-két alkalmat (sok esetben ennél lényegesen többet [29]) igényel. A 6 gyakorlat közül az első kçttô (a test nehézség és melegség érzésének kialakítása) az ún. alapgyakorlat, amelyet Schultz eredeti módszerében kötött sorrendben követ a szívműködéssel, a légzésműködéssel, a gasztrointesztinális rendszerrel, majd a feji vazomotoros funkciók szabályozásával kapcsolatos gyakorlatsor [33], A rövidített változatokban az alapgyakorlatok után rögtön a betegségformák lokalizációjának megfelelő célzott tréning következik [2], A módszer fogászati alkalmazása során elsősorban az alapgyakorlatok végzése látszik hasznosnak. Az középfok többi gyakorlatának [2, 29], vagy a felsőfok meditációs gyakorlatainak a napi praxisban kisebb a jelentősége, mivel a gyakorlatok megtanulása időigényes, és jellege miatt is nehezen illeszthető a fogorvosi kezelés miliőjéhez [2], Ugyanakkor megjegyezzük, hogy az autogén tréning említett összetettebb gyakorlatai alkalmazásának nagy jelentősége lehet a fogorvos saját lelki egészségvédelmében, ami (mint már utaltunk rá) végső soron ugyancsak a betegek érdekeit (is) szolgálja [34],
