Fogorvosi szemle, 2002 (95. évfolyam, 1-6. szám)
2002-10-01 / 5. szám
183 FOGORVOSI SZEMLE ■ 95. évf. 5. sz. 2002. tál értékeljük nyugalomban és szájmozgások közben. Ujjbeggyel a condylus laterális pólusára mindkét oldalon egyforma nyomást gyakorolva figyeljük a beteg reakcióját. A discus és a condylus mögötti képleteket a külső hallójárat felől is tapintjuk. Egyes szerzők ezt a dorsalis tapintást megbízhatóbbnak tartják ízületi betegségek esetén, mint a laterális oldalról történő vizsgálatot. Az ízületi hangjelenségeket az ízületek fölötti tapintással, illetve fonendoszkóppal vizsgáljuk. Az ízületi zörejek nagyon gyakran előfordulnak TME esetén [44], de a normális populációban is. Önmagában az ízületi hangjelenség tehát nem jelez feltétlenül patológiás folyamatot, különböző okok állhatnak a hátterében, és kezelést is általában csak akkor igényelnek, ha mozgáskorlátozottsággal vagy fájdalommal társulnak. Diagnosztikus értékű hangjelenségek a crepitatio (ostheoarthrosis) és a reciprok, vagy kettős kattogás, amely a discus reverzibilis diszlokációja esetén hallható. Ez utóbbi hangjelenség során a száj nyitásakor és zárásakor egyaránt hallható kattanó hang. A TME diagnosztikájában az esetek nagy részében a radiológiai vizsgálat nélkülözhetetlen. A felvételek értékelése során nem szabad elfelejtenünk, hogy néha jelentős, torzító jellegű csontelváltozások ellenére a betegek panaszmentesek is lehetnek (pl. rheumatoid arthritis esetén), máskor viszont radiológiailag alig, vagy nem észrevehető eltérések okozhatnak súlyos panaszokat. Fontos továbbá, hogy egyértelmű szakmai irányelvek szerint a radiológiai eljárások nem alkalmasak a condylus helyzeti eltéréseinek a megbízható vizsgálatára. Az orthopanthomographia használata méltán elterjedt, jelenleg a legmegfelelőbb áttekintő radiológiai vizsgálat. Alkalmas a TME mellett az állcsontok, a fogak, a parodontális képletek, a sinusok vizsgálatára relatíve alacsony sugárterhelés mellett. Éppen ezért differenciáldiagnosztikai szerepe jelentős. Radiológiai vizsgálat indokolt (OP) gyulladás, trauma, tumor gyanúja esetén. A kezelés eredménytelensége a fentiektől függetlenül indokolttá teszi a képalkotó vizsgálatot. Mivel a condylus pozíciója radiológiailag nem határozható meg pontosan, az ilyen indokkal készített felvételeket kritikával kell fogadni. A CT- és MRI-vizsgálatokat a TME szakrendelés indikálja, a finomabb csont- és lágyrészelváltozások (elsősorban a discus articularis elváltozásai) diagnosztizálása céljából [39]. Az ízületi folyadék vagy váladék lecsapolása illetve az ízületi üreg fiziológiás sóoldattal történő átöblítése (arthrocentesis) a rágóizületnél is alkalmazott. A punkció vagy az átöblítés során nyert folyadék vizsgálati eredménye az ízületi gyulladásos folyamataira kórjelző. A polymorfonukleáris és mononukleáris sejtek, valamint bizonyos plazma fehérjék (fibrinogén, fibrin, IgG, IgM, haptoglobin) jelenléte jelzi a gyulladásos folyamat aktivitását. A rostos porctörmelék valamint a magas kondroitin - és dermatánszulfát tartalom az ízfelszínek destrukciójának az indikátora. Az ízületi folyadék neuropeptid és citokin tartalma utalhat az elváltozás prognózisára. A leszívott folyadék mennyisége (normálisan kb. 1 ml), sűrűsége és esetleges vértartalma szintén fontos diagnosztikus információt ad. A punkció előtt ízületi érzéstelenítést végzünk, melyet követően értékelhetjük, hogy a beteg fájdalma ízületi eredetű-e. Az ízületi eredetű fájdalom az érzéstelenítés után gyorsan megszűnik. Az okklúzió vizsgálata: Okklúziónak nevezzük az antagonista fogak, fogművek statikus érintkezését. A mandibulamozgások közben kialakuló fogérintkezéseket artikulációnak vagy dinamikus okklúziónak nevezzük. Sokáig a szakirodalomban az az álláspont volt elfogadott, hogy minden, a fogak, illetve az állcsontok viszonyában megfigyelhető eltérés hajlamosít rágórendszeri elváltozásokra, betegségekre. Szigorú meghatározásokhoz kötötték a gnatológiai szempontból optimális okklúzió fogalmát. Vizsgálatok szerint a normál populáció nagy része (kb. 95%) rendelkezik valamilyen malokklúzióval, és az okklúziós eltérés valamint a TME között nincs szoros összefüggés [11, 14]. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni az ezzel ellentétes eredményeket sem [27, 42, 50]. Az elfogadható, hogy a morfológiai variációk nagyon gyakoriak, és amennyiben nem társul hozzájuk szervi elváltozásra utaló jel, nem tekinthetők kórosnak, csupán funkcionális adaptációs folyamatok következtében kialakult állapotnak. A következőkben röviden összefoglaljuk a fiziológiás okklúzió kritériumait:- Stabil érintkezés maximális interkuszpidációs helyzetben (IKP).- Egyidejű, kétoldali fogérintkezés az ízületek számára ideális, ún. retrális kontaktpozícióban (RKP).- Sima, egyenes vonalú, 1 mm-t nem meghaladó átmenet (átvezetés) RKP és IKP között.- Akadálytalan protrúziós és a laterotrúziós mozgások. Traumás behatást követően (állcsontot ért ütés, ásítás, megerőltető harapás) előfordul, hogy megváltozik a fogak érintkezése, akut malokklúzió alakul ki. Ilyenkor nehezített lehet a beteg rágása. Ezekhez a tünetekhez társulhat fájdalom (amely főleg étkezéskor és bizonyos irányú állkapocsmozgásra jelentkezik), és ízületi hangjelenség. Akut okklúziós zavarra rendszerint azok a betegek panaszkodnak, akiknek az okklúziója a trauma előtt megfelelt, vagy közel állt a fiziológiás okklúzióhoz. Feltételezhető, hogy a temporomandibuláris rendszer megfelelő okklúziós viszonyok mellett érzékenyebben reagál a kóros elváltozásokra, mint foghiányos esetben. Amennyiben az ízületi traumát követő folyadékgyülem az okklúziós zavar oka (distorsio temporomandibularis), a condylus az érintett oldalon kiemelkedik az ízületi árokból, és a hátsó fogak inokklúzióba kerülnek, melynek a mértéke az érintett oldalon kifejezettebb. A malokklúzió másik oka lehet a discus articularis akut, irreversibilis dislocatiója. Ekkor az érintett oldalon a hátsó fogak szorosabban érintkeznek, míg az ép oldalon kismértékű inokklúzió lehet. Traumát vagy a discus dislocatiót követően a condylus elmozdulás mértékéről a két oldal radiológiai felvételeinek összehasonlításából kaphatunk információt,
