Fogorvosi szemle, 1998 (91. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
A záró fejezetek az antioxidáns kezelések lehetőségeit tárgyalják, ill. a kelátképzők alkalmazását a diagnosztikában és a terápiában, majd a végkövetkeztetések következnek, közöttük az amalgám tilalmának kérdése és az alternatív lehetőségek megemlítése. A könyv az előszó szerint tudományos előképzettségűeknek íródott, igen gazdag: 1550 irodalmi hivatkozást tartalmaz, természetesen annak főleg amalgámellenes részéből válogatva. Ugyanakkor számít a laikusok érdeklődésére is, mert a könyv végén 9 oldal szómagyarázatot is tartalmaz. A higany okozta ártalmak némelyike a könyvben többször is visszatér. Ezek tárgyalásakor az olvasó könnyen elsiklik afölött, hogy a természetben előforduló higany melyik - egyébként nagyon eltérő toxicitású — formájáról van szó, ill. az összefüggésben lehet-e a fogászati amalgámokkal. Említi ugyan az ételek lehetséges higanytartalmát is, de a szervezetbe jutó higany fő forrásának az amalgámtöméseket jelöli meg, holott a különböző higanyforrások egymáshoz való viszonya nagyon is jól ismert. Paracelsus 1537-ben írta: minden mérgező, ill. semmi sincs méreg nélkül, egyedül a dózis dönti el, hogy mi méreg. Azzal, hogy a könyv a dózis jelentőségét nem veszi figyelembe, áttételesen a gyógyszeres terápia nagy részének létjogosultságát is tagadja. Sajátságos logikára vall az amalgámbetegség meghatározása: ezt a diagnózist a jelenlegi orvostudomány nem akceptálja. Jellegzetes tüneti képe nincs, ill. tünetei más okokra is visszavezethetők. Döntő a páciens gyanúja, miszerint panaszainak okozói amalgámtömései. Amalgámalternatívaként az arany, ill. a kerámia inlayt javasolja, a műanyag töméseket nem, mert ezek még nem eléggé vizsgáltak, toxikológiai szempontból problematikusak, különösen a velük együtt alkalmazott ragasztók miatt. Dr. Herczegh Béla 27
