Fogorvosi szemle, 1996 (89. évfolyam, 1-12. szám)

1996-02-01 / 2. szám

McCollum és munkatársai arra építették fel az általuk elsőként gnatológiainak nevezett okklúziós koncepciójukat, hogy a mandibula és a maxilla egymáshoz viszonyított ideális térbeli helyzetét az állkapocsízületi fej és árok viszonya határozza meg, vagy másképpen fogalmazva, az ízületi fej és az ízületi árok viszonya az, ami meghatározónak tekintendő az állkapocs maxillához viszonyított mozgásainak ideális vezetésében. Ennek megfelelően az olyan fogazat, amely ezt az idealizált viszonyt bármi módon is befolyásolja, szerintük kórosnak lenne tekintendő. Álláspontjuk szerint az öröklődés az az ok, amely miatt az emberiség nagy többsége e tekintetben egészségtelen tendenciák áldozatává válik (McCollum 1939). Ami a terápiát illeti, abból indultak ki, hogy az állkapocs és vele együtt a kétoldali ízület mozgásai mérhetők és regisztrálhatók, így megfelelő mechanikai készülékben reprodukálhatók is. Továbbmenve, ha a mechanikus készülék, az artikulátor képes tökéletesen reprodukálni az alsó és a felső állcsont és ezzel együtt a kétoldali ízület térbeli viszonyait, akkor a fogazat hibás okklúziója korrigálható. Erre a koncepcióra alapozva fejlesztették azután ki az állkapocs zsanértengelyének meghatározási módszerét, majd a pantográfiát, amellyel a tér három dimenziójában váltak regisztrálhatóvá a condylus-pontoknak, vagyis azoknak az állkapocsízületi-fej pontoknak a mozgásai, amelyeken az állkapocs egyszerű forgómozgásainak képzeletbeli haránttengelye áthalad. Ezen ismereteknek megfelelően született meg az állkapocsmozgások vezetésének teljesen egyéni értékekre való beállítását lehetővé tévő artikulátor, amelynek birtokában az antagonista fogívek rágófelszíni érintkezései tökéletes összhangba hozhatóvá váltak az állkapocsízületi mozgásokkal. McCollum iskolájának a fogorvostudományra igen nagy hatású koncepciójának a lényege tehát egy idealizált „biomechanikájú” rágókészülék (fogazat-állcsontok-ízületek) volt, amely bár a modellezés módszerének és lehetőségeinek tekintetében felmérhetetlen értékekkel gazdagította a tudományt, a terápiára vonatkozó túlzóan szigorú standardjai és mechanikus szemlélete miatt mai tudásunk szerint sok tekintetben nem alkalmazható az okklúzió gyógykezelésében, annak szabályozásában, becsiszolásában vagy éppen pótlásában. A klasszikus artikulációs tant egy sor értékes ismerettel, illetve módszerrel gazdagító McCollum és iskolája által képviselt kiegyensúlyozott fogazati artikulációról („completely balanced occlusion”) ma már tudjuk, hogy az nem az egészséges természetes fogazatra jellemző és kívánatos okklúziós dinamizmus, hanem az csak a teljes alaplemezzel a nyálkahártyán megtámasztott műfogazat esetében érvényes artikulációs alapelv. Az elmúlt fél évszázadnak az okklúzióra és a rágókészülék működésére vonatkozó mozgásélettani, anatómiai és antropológiai kutatásainak eredményei napjainkra fokozatosan módosították a gnatológiai iskola által a korábbiakban leírt egyes alapelveket és egyre inkább a funkcionalista szemlélet került előtérbe, ami lényegét tekintve az antagonista okklúziós felszínek különböző régióinak kölcsönös védelme („mutual protection”)

41