Fogorvosi szemle, 1996 (89. évfolyam, 1-12. szám)

1996-11-01 / 11. szám

Az optimális fogpótlás kiválasztásához komplex kezelési tervet ké­szítettünk. A terv készítésekor figyelembe kellett vennünk az új ana­tómiai viszonyokat, az állkapocs csontkínálatát, illetve a beteg igé­nyeit is. A tanulmányi mintára elkészített harapási sablon segítségével meghatároztuk a fizikai harapási magasságot centrális relációs hely­zetben, majd a sablonokat artikulátorba gipszeltük. Ezután az alsó sablont eltávolítottuk az artikulátorból, és a transzplantátumnak meg­felelő területen megmértük az occlusiós sík-alsó állcsontgerinc közötti vertikális távolságot (3. ábra). Ez a mérés segített abban, hogy el­döntsük, alkalmazhatjuk-e a modem fogászatban egyre inkább hasz­nálatos implantátumokat, illetve a rajtuk elhorgonyzott pótlást. Mivel az enossealis implantátum és a protetikai korona magassága közötti viszony szignifikáns hatással van az implantátum és a peri­­implantaris csont funkcionális terhelésére, így törekednünk kell arra, hogy a protetikai korona és az implantátum csontban elhelyezkedő ré­szének aránya lehetőleg 1:1 legyen. Méréseink alapján betegünknél a koronái rész magassága 18 mm lett volna, míg az implantátum befogadására alkalmas csont (transz­­plantátum) magassága mindössze 13 mm. A kedvezőtlen 1,38 :1 arány miatt elvetettük az implantáció lehetőségét, és konvencionális pótlás mellett döntöttünk. A meglévő 43, 44 fogakra kapocselhorgonyzású részleges fémlemezt, míg a felső állcsontra teljes fogsort készítettük (4. ábra). Megbeszélés A szájüreg a szervezetben egyedülállóan többszörös funkciót lát el: hangképzés, táplálkozás, ízérzés; sőt a légzésben is van szerepe. Ezen funkciók bármelyikének károsodása súlyos működésbeli, pszichés zavarokat idéz elő. Ebből, következik, hogy a szájüregi rákok műtété­kor az elvesztett funkciót igyekszünk visszaállítani abból a célból, hogy az operált beteg újból a társadalom teljes értékű tagja legyen. Az el­múlt 20 év alatt a sebészi rekonstrukciós eljárások nagyon sokat vál­toztak, s napjainkban az ablative tumorműtétkor a mandibula foly­tonosságának visszaállítása rutineljárássá vált. Az azonnali csontpót­lással visszaállítjuk az arc harmóniáját, de a rágási funkció helyreál­lítása továbbra is nehéz, sokszor megoldhatatlan. Ez a bonyolult fel­adat a protetikus orvosra hárul. A nehézség abból adódik, hogy a se­bészek az összetett, háromdimenziós szövethiányt hasonló dimenzió­ban, az elvesztett hasonló szövetekkel igyekeznek pótolni, de a száj­üreg anatómiája minden esetben - a legtöbbször .hátrányosan - meg­változik, és a készülő fogművek ehhez a megváltozott anatómiai hely­zethez kell, hogy alkalmazkodjanak. A protetikai rehabilitációnak két módja lehetséges azon betegek­nél, akiknél csontpótlás történt: 1. részleges vagy teljes kivehető fog­365

Next

/
Oldalképek
Tartalom