Fogorvosi szemle, 1992 (85. évfolyam, 1-12. szám)

1992-01-01 / 1. szám

bányásszal vagy csúcsteljesítményt nyújtó munkással. Az emlékezők szerint Kemény Imre úgy jutott a Kossuth díjhoz, hogy a pártállam akkori legfőbb vezetője megkérdezte a fogait kezelő Kende Jánost, hogy van-e Kossuth-díjra érdemes fogorvos, és Kende ekkor Keményt ajánlotta. Hivatalos indoklás szerint Kemény az anatómiai és élettani vizsgálatai alapján készített alsó műfogsoráért kapta a díjat. A kitüntetés kapcsán Sós Endre író, a Magyar Nemzet ismert főmunkatársa interjút készített vele. „Pártonkívülkvagyok, de minden tudásomat a magyar népi demokrácia rendelkezésére bocsátom” kijelentése után a laikus számára is jól érthetően ismerteti a „klinikai anatómia” fogalmát és pelottás fogsorát. Ezt Kemény mértéktartó módon újításnak nevezi, szemben az újságíróval, aki a felfedezés meg nem alapozott kifejezését használja.

A Fogorvosi Szemle 1951. évfolyamában Keménynek 9 soros „Előzetes közleménye” jelent meg. „Űj módszer a részleges lemezes fogpótlások rögzítésére” címmel közli, hogy a Csengery utcai Rendelőintézet protetikai tanrendelésén már 10 hónap óta készítenek műanyag kapoccsal elhorgonyzott részleges fogsorokat. Ezeket a rögzítő elemeket dentoalveolaris kapocsnak és az így elhorgonyzott fogsort retenciós protézisnek nevezte. Közleményeiben, az 1954-ben megjelent „Retenciós protézis”c. monográfiájában és kandidátusi disszertációjában nagy részletességgel ismerteti a kapcsok típusait, alkalmazását és elkészítési módját. Könyvében hitet tesz, hogy „a retenciós elhorgonyzás ki fogja szorítani a fémkapcsos és a tisztán dentalis elhorgonyzást”. A könyvét a szaksajtóban ismertető szakember, a kor szellemiségének kedvezni akarva, azt írja, hogy a retenciós protézis „módot nyújt ahhoz, hogy széles néprétegek számára szép, élethű és aránylag könnyen kivitelezhető fogpótlásokat készítsünk”.

A társadalombiztosítás rendelőintézeteiben sok éven át szorgalmazták a retenciós protézisek készítését, de a magángyakorlatban is alkalmazták. A maradék fogak védelmének hiánya, a kapocs adta nem kielégítő retenció miatt az eljárásnak kezdettől fogva voltak ellenzői, de a szakirodalomban az éles bírálata elmaradt. A módszer azonban így is lassanként háttérbe szorult. Kemény is belátta, hogy „a dentoalveolaris elhorgonyzás indikációs területe beszűkült” és „a dentalis (kapocs) kar kopása miatt csökken a rögzítőhatása”. A mai protetikai szakkönyvek csak röviden foglalkoznak vele, elismerve (mint egyetlen előnyüket, az átlátszó (clear) akrilátkapocs adta kedvező esztétikai hatást, azonban indikációs területének csak az ideiglenes fogműveket tartják. A retenciós protézis nem váltotta be Kemény kezdeti reményeit, és csak egy érdekes, útkereső epizódja fogpótlástanunk történetének.

1948-ban Kende János felkérte a protetikusokat, hogy OTI fogászati rendelései számára lenyomatkanál-sorozatot szerkesszenek. Kemény Imre e felhívásra sok száz foghiányos állcsont mintájának tanulmányozása után 33 kanálból álló sorozatot készített. Ezek a kanalak az ötvenes évek elején forgalomba kerültek, és háttérbe szorították az addig használt Ehricke-kanalakat. A Kemény-kanalak jó része igen bevált a gyakorlatban, és ma is árusított-használatos fém lenyomatkanalak.

Keménynek 1952—1973 között, tehát alig több mint két évtized alatt 5 magyar, 2 német 1—1 olasz és román nyelvű szakkönyve jelent meg; terjedelmük összesen 2 513 oldal. Kandidátusi disszertációja (1954) 140 o„ doktori értekezése (1961) 826 oldal terjedelmű. Sokat publikált a magyar, német és angol nyelvű szaksajtóban. Idegen nyelvű művei révén eljárásai és szemlélete külföldön is ismertté váltak (nevét Kemeni-nek ejtették), és gyakran idézték.

Kemény Imre életműve az 1971-ben, majd 1973-ban javított, bővített kiadásban megjelent Fogpótlástan c. egyetemi tankönyve. A könyvet az Egészség4