Fogorvosi szemle, 1982 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
Fogorvosi Szemle 75. 269—273. 1982. Semmelweis Orvostudományi Egyetem Fogpótlásiam Klinika (igazgató: Dr. Fábián Tibor egyetemi tanár) Budapest A buccinatortasak kliniko-morfológiai vizsgálata* DE; К A Á N MIKLÓS, DK. FEJÉKDY PÁL, DE. 6 E К L E JÁNOS és DK, SIMON GYULA A buccinatortasak klinikai anatómiája, valamint e tájék felhasználása a teljes alsó protézisek stabilizálására még napjainkban is vitatott kérdése a fogpótlástannak. Irodalmi áttekintés A teljes alsó lemezes fogpótlások rögzítésének fokozására számos szerő — pl.: Bieg [1], Haller [4] — ajánlott az alsó első és második nagyőrlő tájékán, a műíny vesztibuláris felszínére helyezett különböző formájú, fémből, porcelánból, gumiból, kaucsukból, majd akrilátból készített ún. izomtámaszokat. Ezeket a laboratórium készítette el, vagy előre gyártva 2—3-féle nagyságban kerültek forgalomba. Alkalmazásuk alapja az a feltételezés volt, hogy a m. buccinator alakja körülírt területen megváltoztatható anélkül, hogy ez a működésében zavart okozna. Brill és mtsai [2], Eisenring [3], Horn és Stuck [о] e területen minden esetben a homorú, konkáv műínyformát tartják megfelelőnek. Ezt arcágynak is nevezik, melyre a — feltételezésük szerint — a médián sík felé hajló, domborodó bucca ráfekszik. Strack [15] szerint a stabilizálás elősegítésére csak a keresztmetszetben háromszög alakú protézisforma a kedvező, melynél Itaybin [11] és Zukunft [16] ajánlatosnak tartja az elpusztult procesuss alveolaris felületi jellegzetességeinek reprodukálását is. A szerzők kisebb csoportja pl. Hromatka [6], Kaán [7], Kemény [9], Bussei [13], Schwindling [14] amellett foglal állást, hogy e területen a műínyt individuálisan, funkcionálisan kell kialakítani, igazodva a buccinatortasak alakváltozásához. Az irodalmi adatok szerint vitatott az is, hogy van-e egyáltalán buccinatortasak. Eisenring [3] szerint például fogatlan szájban hiba buccinatortasakot feltételezni, míg Hromotka [6], Kaán [7], Köchler [10], Kemény [19] azt állítják, hogy igen ritka a buccinatortasak teljes hiánya. E megállapítások csupán klinikai megfigyelésekre támaszkodtak. Vizsgálataink célja az volt, hogy választ adjunk három kérdésre: 1. van-e buccinatortasak, 2. a mandibula mozgása befolyásolja-e a buccinatortasak alakját, 3. a buccinatortasak alakja egyénenként és oldalanként változik-e? Vizsgálati módszer Huszonöt teljesen fogatlan, 50—75 éves páciensen — nemre, korra, oldalra való tekintettel — vizsgáltuk a buccinatortasak alakját centrális okklúzióban, valamint az alakváltozását szájnyitáskor. Az alsó-felső anatómiai lenyomat kiöntésével nyert gipszmintákra készített harapási sablonokkal meghatároztuk a centrális relációt. A laboratóriumban a mintákat e pozícióban gipszelték az okkludorokba. A felső mintára egy, az alsó mintára két sellak egyéni kanalat készítettek, melyeket a frontfogak területére helyezett, centrális relációban felületszerűen érintkező speciális ütközőkkel láttak el (1. ábra). Az alsó egyéni kanalakra a kis- és nagyőrlők tájékán a gerincélvonalra merőlegesen álló viasztaréjt helyeztünk, mely kb. az interalveoláris távolság felező vonaláig ért, s ezt oldalanként két-két fémcsappal merevítettük (2/a, b. ábra). Az interalveoláris távolság felezési pontjait tolómércével és ék alakú vonalzóval [6] határoztuk * A vizsgálatokban — az 1977/78-as tanévben —közreműködött a klinika tudományos diákköre. Érkezett: 1982. j anuár 20. Elfogadva: 1982. június 3. 269
