Fogorvosi szemle, 1982 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1982-06-01 / 6. szám

Általában 7—8 ecsetelés után, tehát gyakorlatilag már az első jelentkezést követő napon a betegek lényeges javulásról számoltak be. Felnőtt betegeim nem is annyira a fájdalmak enyhülésének, hanem a több napos kényszerű éhezés után az első falatoknak örültek a legjobban. Az étkezés lehetőségének visszatérése különösen kisgyermekeknél jelentős eredmény, mert a fájdalmak miatt még a szükséges mennyiségű folyadék bevitele is nagy nehézségbe ütközik.

A kezelés második napján a fekélyek körül kapilláris tágulat mutatkozott, majd a harmadik napon már szabad szemmel is jól láthatóan megindult a hámosodás. Az esetek nagy részében ugyan az ötödik-hatodik nap után tűntek el a fekélyek, de tulajdonképpen már a harmadik-negyedik napra panaszmentessé váltak a betegek. Valószínű ebből adódhat az, hogy a kezelt esetek egy részében a harmadik nap után a betegek nem jelentkeztek többet a rendelésen.

A társelváltozásként esetenként föllépő gingivitist célzottan nem kezeltem, hogy a gyógyszernek a fekélyekre gyakorolt hatását egyértelműen vizsgálhassam. Betegeimben csupán a szájhigiénia fontosságát igyekeztem tudatosítani. Tapasztalataim szerint a fekélyek gyógyulásával párhuzamosan az ínygyulladás is javult, és az eróziók eltűnése után egy-két nappal az íny is gyógyulnak tekinthető.

A fenti módon csak 11 beteget sikerült kezelnem. Ennek oka a herpeszes fertőzés ritkább előfordulása mellett a rendelkezésemre álló gyógyszer korlátozott mennyisége volt. All beteg közül 1 felnőtt, 2 gimnáziumi tanuló, a többi pedig 2—7 év közötti gyermek volt. Az ecsetelések száma betegenként 9 és 18 között, a kezelési napok száma pedig ennek megfelelően 2 és 5 nap között mozgott.

Mivel a korábbi munkák [2, 7], illetve tankönyvi adatok [8, 1], valamint a saját tapasztalataim szerint a stomatitis herpetica átlagos gyógyulási ideje 10—14 nap körül mozog, úgy érzem, hogy az általam alkalmazott gyógymód lényegesen hatásosabb a korábbiaknál. Jelentős eredményként értékelhető a fájdalmak gyors csökkenése és ezzel párhuzamosan a betegek táplálkozási problémáinak a megszűnése. A szerrel kapcsolatban allergizálódásról. rezisztenciáról a szemészeti közlemények [5, 6] beszámoltak, de én ilyet nem tapasztaltam.

A kezeléssel kapcsolatos megállapításaim értékét ugyan csökkenti az a tény, hogy a gyógyszert aránylag kevés esetben volt alkalmam fölhasználni, ám az eddigi eredmények reményekre jogosítanak. Ezért javaslom beszerzését — további vizsgálódások után — a fogászati szakrendelések számára. *

*Ezúton is szeretnék köszönetét mondani Dr. Erdei Zoltán főorvosnak, aki a rendelkezésére álló szűkös keretből is biztosította kipróbálásra a szükséges mennyiségű gyógyszert.

IRODALOM: 1. Adler P.: Stomatologia. Medicina., Budapest, 1970. 102. — 2. Burkett, L. W.: Oral Medicine. 5th Ed. Pitman, London. 1965. 103. — 3 Eggers, H. J.: Evolution der Viruskrankheiten. Münch, med. Wschr. 121, 1455, 1979. — 4. Eggers,

H. J.: Tendenzen der Chemotherapie von Virusinfectionen. Med. Klin. 75, 133, 1980. — 5. Pavan-Langston, D.: Clinical evaluation of adenise arabinozide and idoxuridine in the treatment of ocular herpes simplex. Amer. J. Ophthalmol. 80, 495, 1975. — 6. Pavan-Langston, D.: Trifluorothymidin and idoxuridine therapy of ocular herpes. Amer. J. Ophthalmol. 84, 818, 1977. — 7. Ramsey, A. M.-—Edmond, R. T. D. Infectious Diseases. Heineman. London, 1967. 16. — 8. Sugár L.: Bánóczy J., Rácz I., Sallay K.: Szájbetegségek. Medicina, Budapest. 1975. 114. — 9. Tamm, I.: Antiviral medicines. New York State J. of Medic. 79, 1001, 1979.

176