Fogorvosi szemle, 1981 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
oldalon meghagyott csontfelszín támasztékot nyújt a rögzítéshez, s lehetőséget ad a folyamatos csontosodásra. E módszer hátránya, hogy a jóval gyengébb teherbírású felezett csontléc csak kisebb hiány áthidalására alkalmas, s a korábban leírt, általunk rendkívül fontosnak tartott lágyrészlebenyt megkímélni a bázis hosszirányú felezésekor rendkívül nehéz, csaknem lehetetlen. Előfordulhat, hogy a lágyrésznyelet ugyan sikerül megőrizni, de a periosteum leválik a felezett csontlécről, ennek kialakításakor. így a trofikus zavar veszélye ugyanolyan nagy, mint az oda- és elvezető erek (a nyél) sérülése esetén. Véleményünk szerint a fél-bázis eltolás a transzplantátum szilárdságát, erejét gyengíti, a lágyrésznyél hiánya pedig az új helyén való megtapadását veszélyezteti, ezért 1 cm-es vagy nagyobb csonthiánynál, illetve heges lágyrészviszonyok között inkább a teljes vastagságú mandibula-bázisnak korábban leírt lágyrészlebenyes transzplantációját javasoljuk. Műtét előtt, megtartott fogazatú betegnél a dentális sínezés elengedhetetlen, mert segítségével általában mód nyílik a csontdefektus következtében létrejött okklúziós eltérés rendezésére, az eredeti okklúzió beállítására. A mandibulo-maxilláris sínes rögzítés nyújt lehetőséget a műtét után a transzplantátum nyugalomba helyezésére is. Fogatlan betegnél ugyanezt akrilát blokk és circumferentiális drótligatúrák segítségével érhetjük el. Az állkapocs folytonossági hiánya, létrejötte után idővel fokozatosan szűkül. A mandibulán tapadó izmok s a kialakuló hegek húzó hatása a csontdefektust megkisebbíthetik. így jön létre (néha orvosi közreműködéssel, pl. hiánytörésnél erőszakolt osteosynthesissel) a korábban említett okklúziós eltérés is. A sérülés, illetve esetleg többszöri műtéti beavatkozás következtében visszamaradt hegesedés bizonyos esetekben oly mértékben diszlokálhatja, és rögzítheti az állcsontot, hogy az okklúziós zavart sínnel megszüntetni nem tudjuk. Ez esetben a műtéti feltáráskor első lépésben a hiányt határoló, hegesen rögzült csonkok felszabadítását végezzük, majd beállítjuk a balesetet megelőző fogsorzáródást. Az így általában megnövekedett csonthiány pótlására csak a törvégeknek jó helyzetben való mandibulo-maxilláris rögzítése után kerülhet sor. Az átültetendő csontléc méretét úgy kell meghatározni, hogy az a hiányt mindkét irányba lehetőleg 1—1,5 cm-rel meghaladja. Feltáráskor már a platysma átmetszése után úgy kell preparálni, hogy az átültetendő csontléc egész hosszában a csonthártya s annak lágyrészekkel való összefüggése; lágyrészlebenye ne sérüljön. A transzplantátum periosteumát feleslegben szabjuk ki úgy, hogy az kb. 3—4 mm-rel az átültetésre kerülő csont széleit meghaladja. Ennek előnye, hogy az így túlérő csonthártya a transzplantátumnak új helyén való rögzítése után feszülésmentesen egyesíthető a környezet periosteumával, szabad csontfelszín nem marad vissza, s az osteotomia és csonthártyaseb vonala sem esik egybe. A hiány mérete alapján kijelölt nagyságú csontlécet a lágyrészek védelme mellett oszcillációs fűrésszel vágjuk ki, ugyanazzal frissítjük fel a törésvonal befogadó felszíneit is. A lágyrészlebenyén függő transzplantátum mobilizálását a tápláló véredények megkímélésével tompa preparálással végezzük mindaddig, míg új helyére húzhatjuk a lágyrészek túlzott feszülése nélkül (2. ábra). A transzplantátum drótvarrattal való rögzítése után (3. ábra) a periosteum pontos egyesítése, majd réteges sebzárás következik. 43
