Fogorvosi szemle, 1980 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1980-03-01 / 3. szám

74

PÜLÁY GY.

Fogorvosi Szemle TS. T4—lí. 1980.

Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Szájsebészeti és Fogászati Klinika (igazgató: Vámos Imre dr. egyetemi tanár), Budapest

Állkapocstörések kezelése lemezes osteosynthesissel

PULAY GYÖRGY DR.

Érkezett: 1979. márc. 30.

Elfogadva: 1979. ápr. 20.

Az elmúlt évtizedben hazánkban is az érdeklődés homlokterébe került és egyre gyakrabban használatos állkapocstörések gyógyítására lemezes osteosynthesis. Elterjedését a funkcióstabil rögzítéssel általános traumatológiai osztályon szerzett jó tapasztalatok, továbbá a kompressziós töréskezelés várt előnyei magyarázzák; gyorsabb gyógyulás, kisebb callus.

A végtagsebészetben, általában a csöves csontok rögzítésére kitűnően bevált lemezes módszernek állcsontsebészeti alkalmazását anatómiai és funkcionális sajátságok nehezítik: A canalis mandibulae, foramen mentale s a meglevő fogak gyökerei a lemez elhelyezését, a mandibula többszörös görbülete pedig adaptációját akadályozhatja. A pontatlan adaptáció folytán kóros, diszlokáló erőhatások keletkezhetnek.

A terület funkciós sajátossága, hogy a megtartott fogazat mellett elszenvedett mandibulatörést rendkívül pontosan kell reponálni. Önállóan egyetlen sebészi eljárás sem alkalmas a csont ilyen precíz egyesítésére, elmaradásának később csak nagy nehézségek árán korrigálható okklúziós eltérés lehet a következménye. A fogak balesetet megelőző érintkezésének pontos helyreállításához lemezes osteosynthesis mellett is kiegészítő beavatkozás: dentális sínezés és mandibulo-maxilláris rögzítés szükséges [7]. Drótvarrat készítésekor a sínt, egyebek mellett, a rögzítő hatás fokozásáért vesszük igénybe, lemezes osteosynthesis esetén elsősorban az okklúziót helyreállító hatása miatt. A sín további, immobilizáeiós szerepe lemez-műtét után sem hátrányos. Stabil osteosynthesis a beavatkozás után röviddel a teljes rágóerő érvényesítését teszi lehetővé; ennek mértéke, főleg rosszul kollaboráló betegen, messze meghaladja a csontgyógyulást stimulálóét. Összegezve: adott esetben lemezes rögzítés mellett is szükségesnek, sőt olykor elengedhetetlennek tartjuk a dentális elnézést, de idejét többnyire négy hétnél rövidebbre szabhatjuk. A mandibulomaxilláris rögzítés tartamának, azaz a gyógyulási időnek megrövidülése a sérült munkába állítása szempontjából is jelentős. Sajnos, a gyakorlati tapasztalatok e téren is óvatosságra intenek. Lemez-műtét után betegeinken gyakoribb a gyógyulást hátráltató posztoperatív szövődmény: lobos reakció, sipolyképződés. Énnek oka lehet, hogy általában súlyosabban traumatizált, komplikált törés esetén használunk lemezt. Közrejátszhat a behelyezett nagyobb tömegű testidegen anyag is, amely a periosteum visszatapadását akadályozva trofikus zavart okozhat, illetve a lágyrészek között holttér kialakulásához, s gennyesedéshez vezethet. Az ápolási idő további növekedésével jár ,a lemeznek gyógyulás utáni (vagy lob miatti) eltávolítása. E második műtét a lemez-módszer nagy hátránya; a beteg számára dupla megterhelés. Az arcon az ismételt beavatkozás esetleges káros esztétikai következménye sem hagyható figyelmen kívül.

A lemez-műtétek legkorszerűbbnek tartott típusa a kompressziós osteosynthesis. Kedvező hatása kísérletesen igazolt; az optimális erővel összepréselt törvégek gyorsabban, kevesebb callust képezve gyógyulnak. A módszer lé-