Fogorvosi szemle, 1979 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1979-04-01 / 4. szám
122 BRUSZT P,—INOVAY J. moláris mögött ék alakú vánkos alakjában emelkedik ki; a buccinator izom egy része. Ha a pofapárna nem látható jól, akkor egyik ujjunk csú:sát a fossa retromolarisba helyezzük és a nyálkahártyát a lig. pterygomandibulare felé toljuk; így látható lesz. A nyálkahártya-vánkos tompa hegye 3—4 mm-rel feljebb fekszik mint a sulcus legmélyebb pontja. Vezetéses érzéstelenítéskor e tölcsérszerű behúzódás legmélyebb pontjába kell beszúrni a pofa vánkos csúcsa alatt néhány mm-rel (2., 3. ábra). A fecskendőt az ellenkező oldali kisőrlők felől irányítjuk ide és egyenesen vezetjük 2—2,5 cm mélységbe. Másfél ml érzéstelenítő oldatot ide nyomunk be, a maradék 1/2 ml oldattal a n. lingualist érzéstelenítjük, miközben a tűt visszahúzzuk. Ha a fentinél kisebb távolságban elérnénk a csontot, akkor Immenkamp javaslatára mégis az érzéstelenítendő oldal felé kell lendítenünk a fecskendőt és tovább vezetni a tűt, míg a crista collit elhagyva a sulcus mandibularisba ér a hegye. Ekkor azonban már kb. 30 mm-re nyomult be az injekciós tű. Levitt a direkt érzéstelenítés nevet adta eljárásának, mert a tűt beszúrás után nem kellett más irányba lendíteni, ezáltal elkerüljük a leírás idejében (1924-ben) még viszonylag gyakori tűtörést. Ma, a rozsdamentes tűk használatával ettől kevésbé kell tartanunk, de az a szabály, hogy a tűt nem szabad manubriumáig beszúrnunk, ma is érvényes. Eredményeink Mindkét szerző kipróbálta a Levitt, ill. Immenkamp által némileg módosított eljárást. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Levitt és Immenkamp által leírt nyálkahártyaképletek nem láthatók minden esetben és a fent leírt módszerre sem váltak láthatóvá. Ezeken a betegeken nem használhattuk e technikát. Különben a klinikán válogatás nélküli szájsebészeti betegeken, Baján pedig fogeltávolításkor, korona előkészítéskor, kavitás alakításkor és pulpaexstirpatiókor használtuk. Egyik szerzőnek (I. J.) 100 beteg közül 88 esetben az egyszeri 2 ml 2%-os Lidocain (adrenalinos) elég volt a teljes érzéstelenítéshez. 11 esetben csak a másodszori injekcióval érte el célját, míg egy esetben a második injekcióra sem állt be az érzéstelenség, sőt a Szokolóczy-féle eljárás is hatástalan volt. A másik szerző (B. P.) 109 esetben használta az eljárást, 98 esetben kielégítő volt a hatás, 3 esetben nem volt teljes az érzéstelenség, míg 8 esetben hatástalan volt és csak a másodszori injekció hatott, melyet Levitt vagy Fischer módszerrel végzett. A hatástalanság azonban nem volt mindig a technika rovására írható. Általában sokkal gyorsabban állt be a hatás, mint más eljárásokkal. Ebben bizakodva néha (pl. hideg rendelő, éjszakai foghúzás) nem vártak elég ideig. Megbeszélés A nervus alveolaris inferior ún. vezetéses érzéstelenítésének Levitt-féle módszere Immenkamp szerint a legjobb az ismert sokféle metódus között. A szerzők 100, ill. 109 esetben alkalmazták ezen eljárást és 2 ml érzéstelenítő oldattal kb. 90%-ban értek el jó eredményt, 10%-ban az injekciót meg kellett ismételni. Véleményünk egyezik Simonéval és Kőmivesévél [7]: „Mindegyik eljárással lehet jó eredményeket elérni és egyik eljárással sem zárhatjuk ki bizonyos százalékban a rossz eredményeket”. Sargenti [8] is elismeri, hogy nem mindig hatásos a vezetéses érzéstelenítés. Ezért hasznosnak tartjuk a Levittféle technika elsajátítását, de megfontolandó, hogy ne adjunk-e mindjárt 4 ml-t, vagy pedig ha nem hat, akkor Szokolóczy vagy Fischer módszere szerint adjuk a második injekciót. De lehet először az eddig ismert módszert alkalmazni és ha nem hat, akkor használni a Levitt metódust. Valószínű, hogy még jobb hatást értünk volna el, ha még több esetben használtuk volna.
