Fogorvosi szemle, 1979 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-01 / 3. szám
KÖNYVISMERTETÉS 93 fogpótlás következtében. A referens megítélése szerint ezek gyakoriságuknál fogva alighanem fontosabbak az elsődlegeseknél; a hosszabb ideje fennálló részleges foghiánynak szinte elkerülhetetlen következménye a maradékfogazat egyes tagjainak oly helyzetváltozása, amelyet jogosan minősíthetünk dysgnathiának. Eichner könyve félreérthetetlenül mutatja, hogy a hiányos fogazat protetikai helyreállítása szövevényes munkafolyamat, amelyet nem lehet (s ezért nem is szabad) egy ütemben végezni; gondos tervezés alapján, egymást logikai sorrendben követő műveletekből áll. Kiemelkedően fontos, s minden további eljárás kiindulópontja a rágósík (okkluzális sík) helyes, szakszerű, a fogpótlás jó szerkesztését lehetővé tevő és a beteg által is elfogadott rekonstrukciója (esetenként korrekciója), amit kisebb részben egyes fogak eltávolításával, meghosszabbodott fogak rövidítésével (lecsiszolásával), nagyobb részben azonban miniplaszt-sínekkel végzett harapásemeléssel ér el. Csak miután sikerült a rágósíkot kívánatos módon beállítani, lehet elkezdeni az elveszett fogak pótlását. Hogy ezt miként kell tervezni, a tervezetet hogyan lehet, ill. kell megvalósítani, lépésről-lépésre tárgyalja, és 9 tanulságos betegbemutatással demonstrálja. A könyvnek a protetikát csak az általános fogorvos szintjén művelő ismertetője szinte maradéktalanul egyetért a szerző által ajánlott eljárási móddal. Örömmel vettem tudomásul, hogy egyszerre csak aprókat lépve, az elfogatlanodó idősebb felnőtt harapását is lehet a maradékfogazat károsítása és az ízület túlterhelése nélkül emelni. Ezen ismeret birtokában viszont jogosan minősíthető szakszerűtlennek az a protetika, amely e lehetőséggel nem élve a kialakult — többnyire kevéssé szerencsés — harapást a frissen készülő fogmüvekkel mintegy életfogytiglan, helyesebben talán ,,fogfogytiglan” rögzíti. A rágósík eme kívánatos kétirányú rekonstrukciója (1. fentebb) megelőzi a korona-hídpótlások, kivehető részleges fogművek készítését. Eichner nem hagy kétséget afelől, hogy ebben a harapásemelésnek van elsőrendű jelentősége. E harapásemelés (én a rekonstrukció másik lehetőségét is szem előtt tartva, szívesen hívtam a rágósík nivellálásának; erről a Fogorvosi Szemlében már 1969-ben beszámolt a debreceni klinikáról Bartha É. és Orsós S.) a protetikai helyreállítás során gondos orvosi mérlegelést követel meg az egyébként elengedhetetlen manuális gyakorlat és kifogástalan fogtechnikai munka mellett. Inkább szubjektív megítélésből fakadóan a rövid könyvnek talán egyetlen hiányosságát említeném meg e helyen; ugyan nem mellékesen, de fontosságához mérten nem kielégítő mértékben esik szó sem a hosszabbra nyúlt fogak becsiszolásáról, sem pedig a célzott extrakcióról; e kifejezést igen találónak érzem. A 9 bemutatott beteg közül egynek egyetlen, szabálytalanul álló (feltehetően elsődlegesen dysgnathiás) fogát távolították el, másik beteg 22 fogból álló elhanyagolt maradékfogazatát redukálták kiadós extrakciókkal 12 megmaradó, protetikailag értékesíthető egységre. Honi viszonyaink között a többnyire elhanyagolt fogazató vidéki betegeken a célzott extrakció sokkalta gyakrabban képezi a céltudatos protetikai rekonstrukció első fázisát. Egészében megítélve Eichner könyvét, első nekiiramodásra olyan mű született, amelyből a mindennapos gyakorlatot folytató fogorvos sokat tanulhat; sokat vehet át belőle a mi rendelőintézeti gyakorlatunkban működő protetikus is. Biztos vagyok abban, hogy a rövidre fogott elsőt, beláthatóan rövid időn belül a második kiadás követi. Úgy vélem azonban, hogy a 2. kiadás ennél lényegesen bővebb lehet. Ha következetesen érvényesíti gondolatmenetét a másodlagos dysgnathiák vonatkozásában, a részleges foghíjasság klinikuma és gyógyítása lehetne a bővített, új mű címe. Aligha található Éichnerné 1 alkalmasabb szerző ennek megírására. Adler Péter
