Fogorvosi szemle, 1971 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1971-02-01 / 2. szám
34 VARGA ISTVÁN DR. I. Ärkövy emlékezete Amilyen szép és nemes feladat Árkövy méretű, nagy emberről megemlékezni, ez esetben éppen olyan nehéz is. Szakmánk hazai, tudományos múltja elég rövid, kevés is a már nem élő igazi nagyság. Ez az oka, hogy Árkövy nevét az utókor kétszeresen is megörökítette. Időrendben elsőnek a Hattyasy Dezső professzor kezdeményezte Árkövyvándorgyűlés viseli a nevét, másodiknak a Balogh Károly professzor ajánlatára a budapesti Orvostudományi Egyetem által létesített Árkövy József-emlékérme. Árkövy Vándorgyűlés ez ideig már tíz zajlott le, és ezek mindegyikén elhangzott egy-egy Árkövy megemlékezés is. Az Árkövy-emlékéremmel való kitüntetésre pedig most harmadszor kerül sor. Bármily nagy jelentőségű is egy ember munkássága, gyakori méltatása elkerülhetetlenné teszi az ismétlést. Még szerencse, hogy az emberi emlékezet rövid. . . és van felejtés is. Ezt sokan — gyakran és eredményesen — ki is használják! Magam azonban e lehetőséggel nem kívánok élni, illetve visszaélni, és ezért ezúttal nem Árkövy munkásságának érdemeit kívánom újból felsorolni, hanem arra felelni, hogy vajon Árkövy nevének külsőséges emlékezésben tartása mellett van-e tárgyi megbecsülés is irányában. Hűségesek maradtunk-e mi, utódok nemcsak puszta emlékéhez, de tudományos munkássága eredményeinek alapján kialakított eszméjéhez is. Tudományos érdeme elévülhetetlen, mert diagnosztikájában az orvosi szemlélethez vezette vissza a fogorvoslás tudományát. Tudományos kutatásainak eredményeiből kristályosodott ki a közismert ,,stomatologiai eszme”, melyet a francia Magitót-va\ együttműködve a fogorvostudomány vezérlő gondolatának tekintett. Mindketten annak elismerését akarták kiharcolni, hogy a fogorvoslás integráns része az orvostudománynak, mert éppúgy, mint az emberi szervezet — felfogásuk szerint — a medicina is oszthatatlan egész. Igazukat bizonyítják az orvostörténelem adatai is. Az antik világban a főniciaiak, az etruszkok, a görögök, a rómaiak és az arabok nagy orvosai még feladatuknak érezték egyéb betegségekkel együtt a száj- és fogbetegségek gyógyítását is. Hippokratés, Archigenes, Celsus, Galenos, Avicenna és a többiek oly éles elmére valló leírásokat hagytak hátra műveikben a fogkezelésre vonatkozóan is, hogy még ma is eszmei sugarakként ragyogják be tudományunk területét. A klasszikus világ lehanyatlását az európai kultúra sorvadása követte. Ez együtt járt a medicina tudományának megtorpanásával is, és amennyire ezt — szórványos írásbeli értesüléseinkből — meg tudjuk ítélni, vele sorvadt a fogászat is. Ezt bizonyítja, hogy egyes középkori orvosi munkákban ugyan találunk néhány fogászati vonatkozást is, de ezekről manapság az a benyomásunk, hogy nem tapasztalati tényekből leszűrt megfigyelések írásos nyomai, hanem az előző korszakok könyveiből átvett szövegismétlések. Ez nem is csoda! Maguk az egykorú orvosi könyvek is hasonlók és tulajdonképpen a gyógyászat egész tudománya, főként filozófiai spekulációk és ezek rendszerezésének foglalata volt. Még leginkább a lenézett és alsóbbrendűnek ítélt, szinte orvosnak sem tartott seborvosok — a chirurgusok — könyveiben olvashatunk némi fogászati vonatkozású anatómiai, pathologiai fogalmakról és gyógyítómódszerekről. A középkorban, de még a tizenhatodik században is, a magukat orvosoknak nevezők szégyennek tartották, hogy az emberi testen véres beavatkozást végezzenek. A medicina satnyuló fájáról így sorban letöredeztek egyes szakágak:
