Fogorvosi szemle, 1970 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
16 SZABÓ CSABA DR. Fogorvosi Szemle, LXIII., 16—23. 1970. A Debreceni Orvostudományi Egyetem Slomatologiai Kliniká járól (igazgató : Adler Péter dr. egyetemi tanár) Felső fog extractiójához csatlakozó periostitis mandibulae írta: SZABÓ CSABA dr. Az odontogen lágyrészgyulladás klasszikus lefolyását és a komplikációk súlyosságát az antibioticum-therapia nagymértékben megváltoztatta. A betegség ma is végigfutja ugyan a maga kórbonctani útját, szakaszai azonban elmosódottabbak, enyhébbek lettek. A gyulladások egy része csupán antibioticumkezelésre is meggyógyul, a phlegmonék száma erősen megritkult, a beteg általában életveszély nélkül jut át betegségén, és a régebben nem ritka halálos szövődmény szinte teljesen megszűnt. Míg a penicillin használata előtti időből Móczár 24, Trauner 38 halálos végű heveny dentalis fertőzésről számolt be, addig a háború utáni magyar fogászati irodalomban csupán egyetlen halálos szövődményről olvashatunk (Papp és Tóth), bár ezek valós száma nyilván több volt. Az antibiotieumok hatására nemcsak a lágyrészgyulladások klinikai képe változott meg, hanem megváltoztak maguk a genny kel tő kórokozók és részben tulajdonságaik is. Néhány éve még Tárnái (1949) és Köváry (1954) azt találta, hogy phlegmonéból általában streptococcus, obsces.vusból pedig staphylococcus mutatható ki. Pár évvel később Kővári Ferenc (1957) vizsgálatai phlegmonéban 58%-ban streptococcust, 42%-ban staphylococcust, absecssusban 88%-ban streptococcust és 12%-ban staphylococcus! mutattak ki. Elze szerint lágyrészgyulladáskor ritka a monoinfectio, általában inkább kevert fertőzés található. Említésre érdemes, hogy a penicillin példa nélküli hatásossága folytán a kezdeti években a staphylococcus-fertőzés problémáját többen megoldottnak hitték (cit. Elze). Rövidesen azonban egyre több resistens törzs alakult ki; ez Amerikában az 1945- ben talált 14%-ról 1956-ra már 80% fölé emelkedett (Bondi, Dowling, Rountrec- Spink). Bizonyos késéssel físel, Kimer és mtsai hasonló megfigyelést tettek Európában, s ma már hazánkban is a staphylococcus-hospitalismus problémájáról kell beszélnünk ( Ivánkievicz). A kórokozók antibioticumokkal szembeni resistentiája részben adaptatio, részben selectio útján alakul ki. Adaptation azt értjük, hogy antibioticum többször megismételt adagjára a kórokozó módosítja anyagcseréjét, aminek folytán antibioticum azt többé már nem tudja lényegesen károsítani. Selectio viszont úgy jön létre, hogy az antibioticumra nem érzékeny kórokozók tovább szaporodnak. Az utóbbi években többen is rámutattak (Adler, Fodor, Elze, Metz és Lentrodt, Papp és Tóth, Pónyi, Wunderer), hogy antibiotieumok alkalmazása következtében sok esetben megváltozik a fogeredetű gyulladás lefolyása, szaporodnak az elhúzódó, récidivât előidéző folyamatok és az eltokolt tályogok. Az utóbbi években klinikánk beteganyagán az oro-facialis tájék gennyes körfolyamatainak antibioticum-gyógykezelés következtében beállt változásairól Adler számolt be. A megszokottól eltérő, „furcsa” kórlefolyású lágyrészgyulladásokat azóta is láttunk. Ezen utóbbiak közül rövid időn belül egymást követő négy esetben a felső fog extractióját követő retromaxillaris gyulladáshoz a ramus mandibulaera lokalizált periostitis abscedens társult. A fogeredetű gyulladás terjedésének eme formájáról nem találtunk említést az általunk hozzáférhető irodalomban. Ez egymagában is kellően indokolja, hogy észleletünkről részletesen beszámoljunk. Eseteink rövid ismertetése 1. 24 éves nőbetegnek (281 és 348/1968) három héttel jelentkezése előtt a helyi szakrendelésen egyidejűleg bal felső második nagy őrlőj ét és bölcsességfogát kihúzták. A 2. molaris gyökere betört; véséssel azonnal eltávolították. Fájdalma nem csökkent, sőt