Fogorvosi szemle, 1970 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1970-05-01 / 5. szám

FOGORVOSKÉPZÉS

131

4. Az sem véletlen, hogy Angliában 15, az NDK-ban 8, Csehszlovákiában 7, Romániában 5, Jugoszláviában 6, Svájcban 4, — hogy csak néhány példát említsek — helyen folyik fogorvosképzés. Előnyös ez azért, mert így nem kell túl nagy létszámú évfolyamokat oktatni, a gyakorlati oktatás tervszerűségét kevésbé zavarja az adott időpontban szükséges beteganyaghiány, továbbá az egyes területek szakorvosigénye is jobban biztosítható. A fogorvosképzés decentralizálásának szükségességét már jó néhány évvel ezelőtt felvetettem. Azóta Szegeden ez megvalósult, Pécsett folyamatban van, Debrecenben egyelőre nem történik semmi. Decentralizált képzés mellett az egyes képzőhelyeken — figyelembe véve a már most fennálló, de csak a jövőben realizálható szakorvos-szükségletet, valamint az előző pontban említett feltételeket — az első évfolyamra felveendők számát átmenetileg, a szakorvosi ellátottság területi egyensúlyának megteremtéséig Budapesten 80 főben, Debrecenben, Pécsett és Szegeden 50—50 főben kellene megszabni. Ha ma már ez lenne a helyzet, a szakorvos-szükségletet csak kb. 20 év múlva tudnánk fedezni. Megjegyzem, hogy — a jelenlegi lakosságszámot figyelembe véve — Budapesten a beteganyag könnyebben látszik biztosíthatónak, ezért egy átmeneti időszak után a vidéki 40 fős létszám megfontolás tárgyát kell képezze.

•5. E revízióra annál is inkább szükség lesz, mert ha a fogorvosképzés jelenleg legégetőbb kérdéseit megoldottuk, fel fog merülni a fogorvosi segédmunkaerők beállításának szükségessége és gazdaságosabb volta. A szakorvosi létszámot tehát nem kell majd a ma szükségesnek látszó igények szintjéig emelni. Vannak, akik e megoldást már ma időszerűnek tartják. Én nem tartozom ezek közé. Véleményem szerint ma a súlyponti kérdés a fogorvosképzés, ezt kell megoldanunk. Erőinket nem aprózhatjuk el.

6. Az oktatás-neveléshez természetesen jó vezetőkre és érett oktatókra is szükség van. Nem lehet azonban gátja a fejlődésnek az a tény, hogy az elmúlt két évtizedben nem sok tervszerűséget és megértést lehetett ebben a vonatkozásban szakmánk területén felfedezni. A jó oktatók, akik egyben jó szakemberek is, képzése csak nagyon céltudatos tervszerű munkával, hosszú idő után és nem egyszerre, személyi csalódások, tévedések útján érhető el. Nem használjuk ki kellően a belföldi tanulmányutak adta lehetőségeket. Nagyon öntelt lennék azonban, ha azt gondolnám, hogy nálunk minden olyan jól megtanulható, hogy külföldi tanulmányútra szükségünk nincs. Nem tudok róla, hogy a fogászat területéről az elmúlt 25 év alatt állami ösztöndíjjal bárki is hosszabb időt (félegy év) töltött volna külföldi tanulmányúton. De magánúton szerzett ösztöndíjjal is csak igen kevesen jutottak ilyen lehetőséghez. Felügyeleti szervünk, az Egészségügyi Minisztérium, sem sokat gondol ránk. Én azt hiszem, ez a jelenség sem véletlen. Mutatja ez szakmánk „megbecsülését”. Ma elég nagy a jó oktatók hiánya. A mi feladatunk ezt a hiányt pótolni, de bízni is kell abban, hogy a megnövekedett feladatok megsokszorozzák a szakemberek erejét és a jövő világos látása és lehetősége hitet ad a munkához. Szólni kell arról is, hogy a mi szakmánk igen sokrétű. Egyes területek oktató-utánpótlásának neveléséhez hosszú idő, 8 —10 év is szükséges. A létszám-megállapításoknál tehát nemcsak a jelenlegi helyzetet, hanem a jövőt is figyelembe kell venni.

A tudományos szakember-utánpótlás nevelésével is többet kell foglalkoznunk. Jelenleg ebben a vonatkozásban is nehézségeink vannak. Nehézségeink egyik okát elsősorban abban látom, hogy a témák nem elég konkrétak, világosak, gyakran nem vesszük figyelembe, hogy a jelenleg rendelkezésre álló módszerekkel mennyire megközelíthetők. Emellett az irodalom és a módszerek ismerete hiányos, nem elég kritikus, ezért a következtetések nem szolidak, túlmennek a tényeken. A másik ok, ami legalább egy mondatot érdemel, hogy az