Fogorvosi szemle, 1969 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1969-05-01 / 5. szám

158 HÍREK Molnár László (1902—1969) Fájdalmas és nagy veszteség érte a Budapesti Orvostudományi Egyetemet és az egész magyar fogorvostársadalmat Molnár László dr.-nak, a Fog­­pótlástani Klinika professzorának elhunytával. 1927 óta dolgozott az Egyete­men és szorgalmával, szaktu­dásával fokozatosan emelke­dett a legmagasabb állásba, amit orvos az Egyetemen el­érhet: egyetemi tanár lett. Oktatott és egész fogorvos­generációk nőttek fel tanítá­sain. Bár szakmája minden te­rületének járatos tudósa, va­lóságos lexikonja, mégis fő érdeklődési köre a fogászati proteti ka volt. Ez a téma von­zotta leginkább. Ebbe a té­mába vágott még ifjú korunk­ban együtt írt elsö[monográ­­fiánk is, mellyel pályadíjat is nyertünk. Számára azonban ez csak kezdet volt. Később szinte ontotta szellemi ter­mékeit. Közel 150 különböző nyelven és országban meg­jelent közlemény címeTalatt áll: „írta: Molnár László", és 6 könyv viseli f címlapján, részben társszerzői minő­ségben, a [Molnár\ László nevet. Ezek egyikét a „Fogpótlástan”-t szlovák nyelven is kiadták és egyetemi tankönyvként használták. Tudományos pályájára fényt vet, hogy a rostocki egyetemen a német fogorvosi doktorátust is megszerezte, itt­hon pedig az egyetemi magántanárságot és az or­vostudományok kandidátusa tudományos fokoza­tot. A felsorolt munkákból és kutatási eredmé­nyei közül is sok számít maradandó alkotásnak. Szakmájának nem egyoldalú tudósa volt, tájéko­zottsága a természettudományok összes ágazatára és a humán tudományokra is kiterjedt. Bámulatra méltó emlékezőképességét csak csodálni lehetett és ez adta meg a lehetőséget polihisztor jellegű tudásához. Kiváló előadó volt. Élvezettel hallgattuk, amint mondanivalóit szellemesen sziporkázó ötletes történe­tek és humoros epizódok be­­leszövésével fűszerezte. A Fogorvosi Szemle szer­kesztősége és olvasó közön­sége nevében is búcsúztatom őt, nemcsak mint embert és barátot, de egyúttal mint a lap kilenc éven át volt társ­szerkesztőjét is. Megrendítő számomra ez a kötelesség, mert olyan munkatárstól kell búcsút vennem, aki egyben sok évtizedes meghitt bará­tom is volt. És e barátság szá­lai már atyáinktól örököltén szövődtek. Hatványozottan megrendítő a búcsú az olyan baráttól, mint Molnár László volt, ki barátságát nem sza­vakban, hanem tettekben for­málta valósággá. A legválsá­gosabb időkben, komoly ve­szélyeket vállalva mutatta meg igaz emberségét, hűsé­ges és megbízható odaadását. Visszaemlékszem ar­ra az időre, amikor kilenc évig együtt szerkesz­tettük a Fogorvosi Szemlét és mikor nekem ki kellett válnom a szerkesztőségből, ő önként le­mondott és szintén távozott. Sapienti sat! Azt hiszem mindenki számára érthető, hogy fájdal­mas és egyben felemelő büszkeség tölt el, hogy barátjának tudhattam magamat. A vigasztalan fájdalmat még az a tudat sem enyhíti, hogy emberi lényének és tudásának em­lékezete tovább fog élni mindazokban, akik is­merték és ezért szerették. Varga István ár. Molnár László professzor búcsúztatása a Farkasréti temetőben 1969. III. 28-án volt. A Budapesti Orvos­­tudományi Egyetem az elhunytat saját halottjának tekintette. A ravatalt oktatásügyünk képviselői és a rokonok, barátok, kartársak, hallgatók, páciensek tömege vette körül. Az Egyetem képviseletében Varga István ár. professzor, a Fogorvostudományi Kar dékánja, a Budapesti Fogpótlástani Klinika és a tanítványok nevében Huszár György dr. docens, mondott gyászbeszédet. A Magyar Fogorvosok Egyesü­letének búcsúját Kemény Imre dr. professzor tolmácsolta. Az elhunyt szülőfalujának Orgoványnak utolsó üdvözletét, Herodek János egykori elemi iskolai osztálytársa adta át szeretettől áthatott szavakkal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom