Fogorvosi szemle, 1969 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1969-05-01 / 5. szám

158

HÍREK

Molnár László

(1902—1969)

Fájdalmas és nagy veszteség érte a Budapesti Orvostudományi Egyetemet és az egész magyar fogorvostársadalmat Molnár László dr.-nak, a Fogpótlástani Klinika professzorának elhunytával. 1927 óta dolgozott az Egyetemen és szorgalmával, szaktudásával fokozatosan emelkedett a legmagasabb állásba, amit orvos az Egyetemen elérhet: egyetemi tanár lett.

Oktatott és egész fogorvosgenerációk nőttek fel tanításain. Bár szakmája minden területének járatos tudósa, valóságos lexikonja, mégis fő érdeklődési köre a fogászati proteti ka volt. Ez a téma vonzotta leginkább. Ebbe a témába vágott még ifjú korunkban együtt írt elsö[monográfiánk is, mellyel pályadíjat is nyertünk. Számára azonban ez csak kezdet volt. Később szinte ontotta szellemi termékeit. Közel 150 különböző nyelven és országban megjelent közlemény címeTalatt áll: „írta: Molnár László", és 6 könyv viseli f címlapján, részben társszerzői minőségben, a [Molnár\ László nevet. Ezek egyikét a „Fogpótlástan”-t szlovák nyelven is kiadták és egyetemi tankönyvként használták. Tudományos pályájára fényt vet, hogy a rostocki egyetemen a német fogorvosi doktorátust is megszerezte, itthon pedig az egyetemi magántanárságot és az orvostudományok kandidátusa tudományos fokozatot. A felsorolt munkákból és kutatási eredményei közül is sok számít maradandó alkotásnak. Szakmájának nem egyoldalú tudósa volt, tájékozottsága a természettudományok összes ágazatára és a humán tudományokra is kiterjedt. Bámulatra

méltó emlékezőképességét csak csodálni lehetett és ez adta meg a lehetőséget polihisztor jellegű tudásához.

Kiváló előadó volt. Élvezettel hallgattuk, amint mondanivalóit szellemesen sziporkázó ötletes történetek és humoros epizódok beleszövésével fűszerezte.

A Fogorvosi Szemle szerkesztősége és olvasó közönsége nevében is búcsúztatom őt, nemcsak mint embert és barátot, de egyúttal mint a lap kilenc éven át volt társszerkesztőjét is. Megrendítő számomra ez a kötelesség, mert olyan munkatárstól kell búcsút vennem, aki egyben sok évtizedes meghitt barátom is volt. És e barátság szálai már atyáinktól örököltén szövődtek. Hatványozottan megrendítő a búcsú az olyan baráttól, mint Molnár László volt, ki barátságát nem szavakban, hanem tettekben formálta valósággá. A legválságosabb időkben, komoly veszélyeket vállalva mutatta meg igaz emberségét, hűséges és megbízható odaadását. Visszaemlékszem arra az időre, amikor kilenc évig együtt szerkesztettük a Fogorvosi Szemlét és mikor nekem ki kellett válnom a szerkesztőségből, ő önként lemondott és szintén távozott. Sapienti sat! Azt hiszem mindenki számára érthető, hogy fájdalmas és egyben felemelő büszkeség tölt el, hogy barátjának tudhattam magamat.

A vigasztalan fájdalmat még az a tudat sem enyhíti, hogy emberi lényének és tudásának emlékezete tovább fog élni mindazokban, akik ismerték és ezért szerették.

Varga István ár.

Molnár László professzor búcsúztatása a Farkasréti temetőben 1969. III. 28-án volt. A Budapesti Orvostudományi Egyetem az elhunytat saját halottjának tekintette. A ravatalt oktatásügyünk képviselői és a rokonok, barátok, kartársak, hallgatók, páciensek tömege vette körül. Az Egyetem képviseletében Varga István ár. professzor, a Fogorvostudományi Kar dékánja, a Budapesti Fogpótlástani Klinika és a tanítványok nevében Huszár György dr. docens, mondott gyászbeszédet. A Magyar Fogorvosok Egyesületének búcsúját Kemény Imre dr. professzor tolmácsolta. Az elhunyt szülőfalujának Orgoványnak utolsó üdvözletét, Herodek János egykori elemi iskolai osztálytársa adta át szeretettől áthatott szavakkal.