Fogorvosi szemle, 1968 (61. évfolyam, 1-12. szám)
1968-02-01 / 2. szám
KÖNYVISMERTETÉS 57 KÖNYVISMERTETÉSEK E. Harndt—H. Weyers: Zahn- Mund- und Kieferheilkunde im Kindesalter. „Die Quintessenz” Berlin, 1967. kiadása, 560 oldal, 810 fekete-fehér, 5 kétszínű és 10 négyszínű ábrával, 32 tabellával. Ara: DM: 118.— Semmi sem bizonyítja jobban, hogy a gyermekfogászat önálló szakmává válik a fogászaton belül, mint az, hogy sorban jelennek meg az 5—600 oldal terjedelmű gyermekfogászati könyvek, tankönyvek. Ilyen nagy terjedelmű munka a Harndt és Weyers szerkesztésében 24 társszerzővel megírt gyermekfogászat is. A külön stúdiummá válás természetes következménye annak a közismert igazságnak, hogy a kisgyermek nem kicsinyített felnőtt, hanem minden szempontból különleges megítélés alá eső egyed. Lényeges különbségek vannak anatómiai felépítettségeiben, élettanában, a kórokozókkal szemben kialakuló reakciókban, de a gyógykezelés lehetőségeiben is. Hogy csak a mi területünk egy példájára hivatkozzak, gondoljuk meg, az újszülött és kisgyermek sinus maxillarisára vonatkozó anatómiai adottságokat. Ezt a könyvet úgy lehet tekinteni, mint összefoglaló tankönyvet, de egyúttal megfelel a kézikönyv céljainak is azáltal, hogy széles mederben tárgyalja a gyermekfogászat összes részletkérdését is. A gyakorló fogorvosnak lehetőséget ad, hogy mint „utánanéző könyv” is, használható legyen számára. A könyv egyes fejezeteinek írói mind szakmai kiválóságok és ez garantálja, hogy a könyv a legújabb tudományos eredményekről, gyakorlati módszerekről illetékes tájékoztatást ad. A könyv tartalmilag a szokványos sorrendben tárgyalja a gyermekfogászat kérdéseit. Kezdi a tejfogazat, az arc és a szájpadlás kialakulásával, folytatja a fogazat kifejlődésének leírásával, normális és kóros körülmények között. Külön fejezet foglalkozik a gyermeklélektan fogkezelésre vonatkozó tudnivalóival, az érzéstelenítés módszereivel, a röntgenologia gyermekre vonatkozó anyagával és természetesen a fogszú gyermekkori megjelenésével és annak kezelésével. Kitér a párodontium és szájnyálkahártya gyermekkorban előforduló betegségeire, az általános szervi betegségek fogászati vonatkozó kísérő jelenségeire, a traumatológiára, a dentogén infectiókra, daganatokra, sebészi beavatkozásokra is. A fejlődési rendellenességeket, a beszéd zavarait is bőven tárgyalja, és befejezésül az összes fogászati betegségek prophylaxisát ismerteti, eredményeit és sikertelenségét is. Mint e tartalmi ismertetésből is kitűnik, a könyv a legszélesebb alapon tárgyalja a gyermekfogászat minden elképzelhető vonatkozását. Külön említem meg, hogy Adler Péter professzor két fejezet megírásával járult hozzá a könyv sikeréhez. Jó volna ha könyvtáraink beszereznék a könyvet, hogy ezzel is módot adjanak a gyermekfogászattal foglalkozó fogorvosok tudásának szélesítésére és elmélyítésére és talán arra is, hogy ezt a szép szakmarészletet meg is szeressék. A könyv kiállítása, papírja, kötése, ábrái a legmagasabb technikai igényeket is kielégíthetik. Minden fejezet után irodalmi ismertetés szerepel a könyvben, ez is hozzájárul a könyv értékéhez. Varga István dr. R. Frankel: Funktionskieferorthopädie und der Mundvorhof als apparative Basis. (Funkciós állcsont-orthopaedia és a szájpitvar mint a készülék bázisa). VEB Verlag Volk und Gesundheit, Berlin, 1967. 265 oldal, 195 kép, 545 ábra. A szerző könyvében mindenekelőtt az Andresen—Häupl-féle funkciós állcsontorthopaedia elméleti megállapításait értékeli. Hangsúlyozza, hogy kritikája nem jelenti a munka-hipothesis teljes tagadását, csak annak alapos revízióját. Könyvének második részében az 1959 óta kidolgozott skeletált pitvarlemezek szerkesztését, elkészítését és alkalmazását ismerteti. Röviden összefoglalja Roux, Meyer és Wolff tanait, majd részletesen foglalkozik Andresen—Häupl munka-hipothesisével. Ez utóbbi lényege, hogy a csont és a csontképző csíraplazma normálistól eltérő izomingerek hatására csontátépítődéssel válaszol. Andresen—Häupl szerint a szájba helyezett, de ott lazán ülő monoblokk alkalmas a rágóizomzat funkcionális ingereinek megváltoztatására. Feltevésük szerint az otromba, mindkét állcsontra kiterjedő ún. aktivátor idegentestként a rágóizomzat görcsös aktivitását eredményezi. Az aktivátor tehát tornaszerként hat, a normális küszöbértéket meghaladó funkcionális ingereket vált ki, amelyek azután az állcsontok átépítődését, ill. alakváltozását, tehát orthopaediai hatást eredményeznek. Sajnos a gyakorlat nem mindenben igazolta ezt a munka-hipothesist. Tornaszernek az aktivátor nem vált be. Számos gyerek egyáltalán nem volt hajlandó viselni, mások félálomban mindig eltávolították (Freunthaller, Gerber, Herren, A. M. Schwarz stb.) A monoblokkot igen sok szerző módosította, ami végül is új munkahipothesisek felállításához vezetett. Szerző ezeket részletesen ismerteti, mi csak Frankel munka-hipothesisével és eljárásával foglalkozunk. Frankel szerint az állcsontok és az arckoponya normális fejlődésének mechanizmusát
