Fogorvosi szemle, 1967 (60. évfolyam, 1-12. szám)
1967-02-01 / 2. szám
34 KEMÉNY DR.—EMBER DR. tében. Egyes szerzők, különösen a múltban, az occlusióban és articulatióban támadt zavarnak, tehát a fogvezetésnek is jelentőséget tulajdonítottak. Ma azonban, a Gysi-féle articulatiós tan revíziója következtében, e felfogást vallók száma nagyon lecsökkent. Nem vitatható azonban, hogy pl. a praematur érintkezés következtében támadt kóros, illetve aktív fogvezetés az állkapcsot záró izmok funkciózavarát okozhatja. Egyetértünk azzal, amit Strack, Eschler és sokan mások is állítanak, hogy a fogvezetésnek az állkapocs mozgásaiban physiologiás körülmények között csupán passzív szerepe van. Ilyenkor passzív fogvezetésről beszélünk, amikor is a fog és az izomvezetés között pozitív a korreláció. Aktív fogvezetésről akkor beszélünk — és ez mindig pathologiás jelenség —, ha a fogvezetés iránya eltér az izomvezetés irányától. Az állkapocs kényszerharapásos helyzeteiben majdnem mindig megmutatkozik ez a kóros tünet. E felfogás helyességét jól bizonyítják Schulte elektromyographiás és myotonographiás vizsgálatai. E vizsgálatok szerint a parodontium receptor-dinamizmusának csupán az izometrikus izomkontrakció intenzitásának reflectorikus irányításában van szerepe. Eschler kiterjedt vizsgálatai szerint is főképpen az izomtevékenység reflexdinamizmusának zavara és nem occlusiós vagy articulatiós zavar az oka az állkapocsízületben támadt funkciós diszharmóniának. Ebben a fontos megállapításban osztozik Riketts és Steinhardt is. A kényszerharapásos helyzet tünettana és diagnosztikája Az intercuspidatio zavara nem biztos diagnosztikus jele a fejecs kényszerhelyzetének, mert ezt a jelenséget occlusalis diszharmónia esetén is észlelhetjük. Occlusiós és articulatiós akadály esetén a paciens excesszív regulatiós tevékenységgel (Drum) igyekszik a rágófelszínről az elcsúszás akadályát eltávolítani. Ha ez nem sikerül, az állkapocs physiologiásnak nem tekinthető mozgással törekszik az akadályt elkerülni vagy azon áthaladni. Ilyen esetben az ízületi fejecs már rendszerint eltér a habitualis centralis occlusiónak megfelelő helyzetétől és excentrikus pozícióba kerül. Ez azonban nem kényszerhelyzet, mert a discus és fejecs közötti funkciós korreláció zavartalan marad, de az izomegyensúlyi helyzet már megbomolhat. Kemény és Rehák ezt nevezik habitualis excentrikus centrális occlusiónak, amely fixált vagy elasztikus lehet. Az izomegyensúlyi helyzet megbomlása egyik oka az állkapocsízületben támadt fájdalmaknak. Az ízületi fejecs kényszerhelyzetei, mint említettük, kórbonctanilag nem tisztázottak, ellentétben a különböző típusú arthritisekkel és az arthropathia deformanssal. E két utóbbi pathologiája jól ismert, és a kettő klinikailag is jól elkülöníthető egymástól. Nehezebb már az elkülönítés az ízületi fejecs kényszerhelyzete és a két ízületi megbetegedés között, mert gyakran mutatkoznak azonos tünetek. E kórforma röntgenologiai tisztázását megnehezíti, hogy a discus articularis — átengedve a röntgensugarakat — a képen nem látszik. A röntgenfelvételen csupán abból következtethetünk a fejecs beékelt helyzetére, hogy az ízületi fejecs topographiailag miként viszonylik egyrészt a fossa mandibularishoz, másrészt a tuberculum articulare dorsalis lejtőjéhez, továbbá, hogy szájnyításkor mennyire süllyed, azaz milyen széles e pozícióban a supracondylaris dimensio. Tapasztalataink szerint mindezek tisztázására a Nitsche és Vályi által módosított Schüller-íéle felvételi technikával készült röntgenképek bizonyultak legalkalmasabbnak. Ezért mi e kórforma diagnosztikájában a röntgent igen fontos segédeszköznek tekintjük.
