Fogorvosi szemle, 1965 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1965-12-01 / 12. szám
HISZTOKÉMIA 369 nyert, hogy a gingivában, főleg az epithelialis rétegben található glycogen, mindig sejtaktivitás jelének fogható fel, keratinálódáskor mindig csökkenő tendenciát mutat. Saját, Bárdossal végzett vizsgálatainkban, amelyről már beszámoltunk, ugyanilyen eredményekre jutottunk. A glycogen-akkumuláció mechanizmusa még ma sem tisztázott. Vannak intracellularis glvcogen-szemcsék, ezek a szerzők egy része (Wislocki, Fawest, Dempsey) szerint energiatartalékként szerepelnek. Ha fokozódik az energiafogyasztás, fokozódik a glycogen-felhasználódás is, csökken a glycogen menvnyisége. Gyakran azonban ilyenkor is magas glycogen-akkumuláció található, amely már intenzív anaerob-metabolizmus következménye. Még több a glycogen-szükséglet, hogy a fermentativ folyamatok tovább folyhassanak. Ennél a pontnál már el is jutottunk a pathologiás folyamatokhoz. Vagyis az acut és chronikus gyulladásokhoz, degenerációs és proliferativ jelenségekhez •és a sejtatipiához. A rákkutatók (Graffie, Biellca, Chan, Person, Stahl, Melczer és mások) világszerte theoretikusan és experimentálisán vizsgálják a tumorsejtek glycolysisét és biokatalízisét. Megállapították és megerősítették ennek megnövekedését. Vizsgálati szempontból különösen nagy jelentőségűek a száj nyálkahártya tumorai, carcinomái és praecancerosisai, mert „modell”-tumoroknak tekinthetők. Jól láthatók és állatkísérletekben ellenőrizhetők. Santis és Shklar szellemes állatkísérletekben létrehozott tumor szövetét hisztokémiailag vizsgálták lépésről lépésre, és megkísérelték követni a sejtelfajulásokat. Az ő kísérleteik és Lester Chan, Eisenbud-Malvin vizsgálatai arra az érdekes tényre hívták fel a figyelmünket, hogy a basalis membrán, vagyis a hámkötőszövet-határ igen kifejezett, filmszerű, amorf hártya mucopolysaccharid-, tehát jód-pozitív karakterrel, amelynek permeabilitási viszonyait is pontosan meg lehetett vizsgálni. Bizonyos fokig küszöböt, határt jelent: az intercellularis anyagok számára átjárható, de nagyobb molekulájú anyagok (pl. festékek) számára nem áteresztő. Nem szükséges magyarázni a basalis membrán tulajdonságainak fontosságát a hám—kötőszövet-határt nem respektáló folyamatokban. Az epithel glvcogen-tartalmának vizsgálata, valamint a hám gyulladásos és degeneratív folyamataiban észlelhető változása még egy igen érdekes és számunkra feltétlenül perspektivikusnak látszó gondolathoz vezet. Ugyanis a fog zománcállománya is, éppúgy mint a gingiva-hám és a tapadási hám, ektodermalis eredetű és azokkal szoros morfogenetikai kapcsolatban van. Feltételezhető-e tehát összefüggés a gingiva glycogen-tartalma és a cariesintenzitás között ? Szabad-e kauzális összefüggésre gondolni, hiszen a zománcban és a zománchámban is hasonló polvsaccharid alkotórészek, proteinek vannak ? Mindezek természetesen elgondolkoztatóak és további kutatásra várnak. Bár sok részletét lehetne még felsorolni az oxidáció-glycolvsis problémájának, amely egy referátum terjedelmét meghaladná, menjünk azonban tovább és tekintsük át két igen fontos enzimnek, a savanyú és alkalikus foszfatáznak viselkedését és jelentőségét. A savanyú foszfatáz a hámban található, kötőszövetben nincs, csak a processus alveolaris felületén. A csontfelszín enzim-tartalma az osteoclastok jelenlétével függ össze, tehát a csont-resorptióban van nagy jelentősége (Carranza, Cabrini, Fernini, Lelkes, Kovács Gy.). Az alkalikus foszfatáz főleg a kötőszövetekben, a periodontiumban és csont-cement felszíneken lokalizálható. A kollagén rostok képződésében és az
