Fogorvosi szemle, 1962 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1962-02-01 / 2. szám
CARIES KUTATÁS 61 már akkor folyt le egy dekalcifikáló folyamat, amikor még alig látható a caries első klinikai jele, a barna folt a zománcon. A foszfatázéval foglalkozó irodalomból ismeretes, hogy bizonyos koncentrációban a fluorsók oldata inaktiválja, a magnézium- sók oldata aktiválja a foszfatázét. Előző kísérletekből és logikus feltevésből tudta Csernyei, hogy a pulpa is tartalmaz foszfatázét, ami szükséges ennek a szernek a működéséhez. A pulpa állandóan termel maga körül újabb dentinréteget, amely szintén kombinálódik foszforsavas mésszel. A szükséges foszfát ionokat a foszfatáze hasítja le a vérben keringő substratumokból: gilcerofoszfátból és hexozefoszfátból. Kereste tehát a dentinben az oldott állapotban levő fluor és magnézium jelenlétét. A vizsgálatokra csak a dentin jöhetett számításba, mert a zománcban csak 1—2% víz van jelen, amiben esetleg jelenlevő oldott anyagok menynyisége olyan kicsi, hogy igen nagymennyiségű zománcot kellett volna összegyűjteni. Másrészt a caries tulajdonképpen a dentinben folyik le : amint a zománcon a kavitás nyílása megjelenik, a zománc a lyuk körül letöredezik, de nem „oldódik” fel, mindamellett, hogy a kavitásban minden anyag összegyűlik, ami a tej sav képződéséhez szükséges lehet. Ügy az ép, mint a cariosus dentin tartalmaz vízzel kivonható organikus és anorganikus anyagokat : aminosavakat, fermentumókát, foszfát-, kalcium-, magnézium-, fluor-, szilícium-, nátrium- és kálium ionokat. Csernyei ezeket az ún. foglimfa vagy saját elnevezése szerint fogszövetnedv alkotó részeinek tartja. A fogszövetnedv a pulpából kiindulva a Tomes-féle rostokon és a lamellákon, ill. Loose-féle mikrolamellákon át beitatja a dentint és a zománcot a zománc felszínéig. Csernyei az arteria maxillaris externába fecskendezett metilénkékkel kísérletileg is kimutatta a fogszövetnedv áramlását. A metilénkék megjelent a zománcban. A fluor és magnézium jelenlétét a fogszövetnedvben minőségileg is ki lehetett mutatni, úgy a cariosus mint az ép fogak dentinjében. Ezután Csernyei mennyiségileg is meghatározta ezt a két iont. A vizsgálatokból kiderült, hogy míg a fluor tartalom az ép és a szuvas fogak dentinj ének szövetnedvében gyakorlatilag ugyanaz és míg a magnézium mennyisége az ép fog dentinj ének szövetnedvében a fluor mennyiségének hatszorosa, addig a cariosusokban a fluor 28-szorosa. (Részletes adatokat lásd „Zahnheilkunde in Vorträgen”, Heft 4, 1950.) Ezután sorozatos kísérletekben borjú fogak terjedelmes pulpájából kivont foszfatáze hatásának tette ki a nátriumglicerofoszfátot és az ép fogak dentinjének porát, a dentin mennyiségének megfelelő fluor és magnézium jelenlétében. A sorozatokban a magnézium mennyisége az egyrészt a fluorhoz arányítva növekedett, tehát egyes oldatokban 1 rész fluor mellett 6—10—15— 20 rész magnézium volt jelent. A foszfatáze 1 rész fluor — 6 rész magnézium jelenlétében nem hasított le a dentinből foszfátot, azonban lehasított a nátrium glicerofoszfátból. A fluor és magnézium tehát fiziológiai egyensúlyban van. Amíg azonban a magnézium mennyisége nagyobb volt a foszfatáze nem hasított le több foszfátot a glicerofoszfátból, ellenben lehasított a dentinből. A legnagyobb mennyiséget in vitro 1 rész fluor—15 rész magnézium jelenlétében hasította le a foszfatáze. A carieses fogban lefolyó demineralizációs folyamatot tehát in vitro meg lehetett ismételni és ezt fogcsiszolatok szövettani képeivel bizonyította. Felmerül a kérdés mi okozza a fluor és magnézium élettani egyensúlyának megszűnését, ami a fogban a demineralizálódás megindulását jelenti ? Fogcsiszolatokon lágy röntgensugarakkal, ezüst impregnálással vagy ninhydrinnel tipikus carieskúp jelenlétét ki lehetett mutatni, amikor a fogak zománcán
