Fogorvosi szemle, 1962 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1962-02-01 / 2. szám
54 KÖRNER DR—IVANKIEVICZ DR. gyakran a relatíve csekély ellenállás irányába, a szomszédos fogak alveolaris nyúlványai felé terjed. Lényegesen kedvezőbbek a műtéti beavatkozás feltételei a solitarius csontcystáknál. A klinikai tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a csontcysta a csontfelszín elérése után expansiós tendenciáját majdnem teljesen elveszíti, és ezért az állcsont kompact állományának többnyire csak csekély kiboltosulása, duzzanata látható (15. ábra). Ezen klinikai megfigyelésnek gyakorlatilag is nagy a jelentősége, mert ha a folyamatban megszűnik az expansiós nyomás, az öngyógyulás első fázisa a felszívódási processus automatikusan megindul. Mesterséges nyomáscsökkentéskor punctio, vagy próbaexcisio után szintén megindul a regeneratiós folyamat. Az így nyert anyag vizsgálata lehetővé teszi a pontos diagnózis felállítását, s kedvezően alakuló esetekben a második műtéti beavatkozásra pl. a szájadék szélesítésére nem lesz szükség, ellentétben a nagy dentalis cystákkal és ameloblastomákkal. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy ha a csontcysta szélesebb föltárásával a szabadon levő erek, idegek, valamint a vitálisán reagáló fogak kímélésével, ha a cysta üregét kitakarítottuk, s abba periosteum-nyálkahártyalebenyt fektetünk, majd nyomókötéssel látjuk el, a teljes csontregeneráció lényegesen rövidebb idő alatt — fiataloknál 6—8 hónap — következik be (16., 17., 18. ábrák). így minden esetben megmaradhatnak a priméren vitalis fogak, a csontos paradontium messzemenő leépítődése esetén is. 17. ábra 18. ábra Közleményünk I. részének bevezetőjében már rámutattunk, s most a therapiás beavatkozások ismertetése után ismételten hangsúlyozzuk az exact diagnózis felállításának szükségességét az állcsont területén előforduló cystás megbetegedések esetében. A solitarius, traumás csontcysták a maguk klasszikus formáiban ugyan nem a gyakran előforduló megbetegedésekhez tartoznak, mégis különös jelentőségük van az állcsonti cystás megbetegedésekkel, speciálisan a centrális óriássejtes daganatokkal kapcsolatban. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a klinikai kép és röntgenleletből nem mindig állapítható meg a pontos diagnózis. Kiegészítésül mindig figyelembe kell vennünk, a hisztológiai leletet, különösen óriássejt fellépése esetén. Minden kórkép különböző stádiumokon keresztül zajlik le, melyeket úgy a klinikai mint histológiai képek hűen tükröznek vissza, s csak ezen tényeknek figyelembe vételével lehet olyan helyes therapiás következtetéseket levonni, amely az orvosnak a megfelelő kezelésre a legjobb utat mutatja és a betegnek leginkább javát szolgálja.
