Fogorvosi szemle, 1961 (54. évfolyam, 1-12. szám)
1961-07-01 / 7. szám
HÍREK 221 HÍREK MÓCZÁR LÁSZLÓ dr. 1888—1961 Fájdalmas veszteség érte a magyar fogorvos társadalmat. Móczár László dr. hosszú és kínos szenvedés után, 73 éves korában elhunyt. Tudományos és társadalmi téren egyaránt erős pellére volt karunknak. Mikor 1927-ben a budapesti I. sz. Sebészeti Klinikáról, ahol addig a második tanársegéd megtisztelő és tekintélyes állását töltötte be, átkerült az Egyetemi Stomatológiai Klinikára, ott nagy bizalom fogadta. Azt reméltük tőle. hogy munkásságával a magyar szájsebészetei értékes eredményekkel fogja gazdagítani. Erre bízvást számíthattunk, hiszen évtizedes kórbonctani és sebészi múlt állott már akkor mögötte. Várakozásunkban nem is csalódtunk. A szakirodalomban világszerte ismeretes az a közleménye, amelyben 24 halálos kimenetelű, gyulladásos szájsebészeti beteg halálának körülményeit analizálta az avatott pathologus éles szemével és a nagy gyakorlatú szájsebész széleslátókörű hozzáértésével. Akkoriban még nem volt ritkaság a halálos kimenetelű gyulladásos betegség; az arcjáték speciális adottságai az agykoponya felé vezető nyirokutak és vérerek, a sűrű ideghálózat különleges műtéti technikát követelt és ennek pontos körülhatárolása volt Móczár cikkének legfőbb célja. Ebben a témakörben mozog a phlegmone terjedésének anatómiai feltételeiről közölt tanulmánya is. Ez a tanulmány is hamarosan az érdeklődés középpontjába került és a stomatológiai világirodalomban állandó hivatkozás tárgya volt. Tudományos munkásságának elismeréseképpen a Budapesti Egyetem Orvosi Kara 1933-ban magántanárrá habilitálta. Nemcsak a tudomány, hanem a gyakorlati betegellátás is sokat köszönhet Móczárnak. A harmincas évek elején Ö szervezte meg az akkori Országos Társadalombiztosító Intézet első szájsebészeti járóbeteg rendelését a Csengery utcai központi rendelőintézetben. Erről a rendelésről rajzottak ki ma is tekintélyes állásokat betöltő szájsebész tanítványai. A felszabadulás után 1946-ban Móczár Lászlóval töltötték be a János Kórház szájsebészeti osztályának főorvosi állását. Ezzel tehetségéhez és tudásához méltó új munkaterületet kapott, amit nagy lelkiismeretességgel, ügyszeretettel majdnem másfél évtizedig eredményesen töltött be. Ezt az állását 1960-ban történt nyugdíjba vonulásáig megtartotta. Sok érdemet szerzett itt, és kivívta a kórházigazgatás megbecsülését, főorvostársainak és a kórház minden dolgozójának szeretetét. A felszabadulás után mind tevékenyebb részt vett a fogorvosi kar újonnan kialakuló társadalmi és tudományos életében. Ennek jele. hogy az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete Fogorvos Szakcsoportjának vezetősége 1949-ben vele töltötte be az elnöki tisztet és ezt egész haláláig közmegelégedésére látta el. Egész működése alatt tevékeny harcosa volt annak az eszmének, hogy a tudomány legújabb vívmányai az állami fogbetegellátás területén a gyakorlatban is érvényesüljenek. Ezzel azt célozta, hogy a magyar fogbetegellátás szocialista tartalommal teljék meg. Mindannyian érezzük, hogy a nagy űrt, amit maga után hagyott, nehéz lesz betölteni. Varga István dr.
