Fogorvosi szemle, 1960 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1960-03-01 / 3. szám
72 SZENTHE ISTVÁN DR. többször megismételt Ca(OH)2-vel történő impregnálás és excaválás után ragasztjuk be végleg a borító koronát. A tejfog ép approximalis felületét, ahol az 0,15—0,20 mm vastag gyűrű nem fér el, lecsiszolással is lehet szeparálni. A csiszolással végzett szeparálás előnye, hogy így azonnal hézagot teremtünk a gyűrű számára. Azonban félénk gyermekeknél előnyösebb a fúrógép mellőzése. Ezeknél a fogszabályozásban használatos, —- elcsiszolás nélküli — szeparálást végzünk : a fogak közé applikált 0,3 mm átmérőjű drót, vagy vastagabb selyemszáll megfeszítésével, a legközelebbi ülésig, teremthetünk elcsiszolás nélkül kellő helyet. Eljárásunk tehát röviden összefoglalva a következő : 1. ülés: a tej molaris approximalis szuvasodását fedő zománcot Black kéziműszerrel (excavátorral) letördeljük, esetleg elcsiszolással tárjuk fel a cavitást. Felületesen excaválunk, majd kevés Ca(OH)2 mennyiséget helyezünk a cavitásba, amit részben lezárás,—részben a kontaktpont helyreállítása, — céljából száraz vattagombóccal szorosan kitöltünk. Egyidejűleg az ép oldalon szükség és lehetőség szerint a fentebb ismertetett módok egyikén szeparálunk. 2. ülés: újra felszínesen excaválunk. Az esetleg alkalmazott szeparáló drótot eltávolítjuk. A gyűrűsorozatból a megfelelőt kiválasztjuk és berágatjuk. A cavitásba, melynek egyik falát most már a gyűrű alkotja, ismét Ca(OH)2-t helyezünk és azt vattával jó szorosan lezárjuk. Ez utóbbi beavatkozás az elpusztult mezio-distalis méret helyreállítását is célozza. 3. ülés: a berágott gyűrű a fogon feszül, de könnyen levehető és újra behelyezhető. Széleit beperemezzük, esetleg a fogzománcból megfelelő helyet elcsiszolunk, majd a cavitás esetleges újabb excaválása után azt vattával és puszterrel szárítjuk. Ezután kevés sűrűbb Ca(OH)2 pépet helyezünk a cavitás fenekére, de úgy, hogy az a cavitás széleit semmi esetre se érje el, mert különben a cavitás időálló lezárása kérdésessé válik. Ezután a cavitást a szokottnál valamivel lágyabra kevert rézamalgámmal,— bizonyos felesleget is alkalmazva, — kitöltjük. Végül a mégegyszer letörölt és puszterrel kiszárított fogfelszínre a ragasztócementtel megtöltött gyűrűt felhelyezzük. Nem kívánatos, hogy ez utolsó munkafázisban lepedékes, nyálas munkaterületen dolgozzunk, bár a munkamenet ezen része korántsem kíván oly tökéletesen száraz operációs területet, mint az az ezüstamalgám applikálásakor előírt. Fentebb már említettük, hogy mily nagy fontossága van a tömés lehetőleg nyomásmentes behelyezésének, ezért ügyeljünk, hogy az amalgám behelyezésekor minél kisebb nyomást alkalmazunk ! Ugyanúgy ügyeljünk, hogy a jól záró gyűrűt, melyet cementtel töltöttünk meg, felhelyezéskor új begyünkkel az occlusális végén ne zárjuk le, mert bár előnyös, ha a gyűrű felett kibuggyanó cementfelesleg az esetleg nem elég száraz fognyaki részeket mintegy letörli, de a kissé sűrű cementhasználat esetén a pulpára esetleg károsító nyomást gyakorolunk. Ilyenkor a dentin csatornákon, esetleg a tüneteket nem is okozó minimális pulpa expositios helyen át nedvet préselhetünk a pulpaűrbe, ezzel pulpitist idézhetünk elő és teljes munkánk kárba vész. Kétségtelen, hogy a gyermek kísérője és a munkával egyébként is túlterhelt orvos számára ez a több ülésben végzett kezelési eljárás nem előnyös, ezzel szemben a kisgyermek lelkületének és csekélyebb türelmének nagyon megfelelő, — ha főleg eleinte csak apró lépésekkel haladva, — egy fog kezelésével kezdve végezzük munkánkat. Az ilyen eljárással a legtöbb gyermek annyira megszokja a „kezelést”, hogy bizalmát megnyerve később nagyobb lépésekkel, hosszabb kezelésekkel is gyorsíthatjuk munkánkat.
