Fogorvosi szemle, 1959 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1959-03-01 / 3. szám
84 BUGYI BALÁZS DR. módszerként használatos ugyan (4, 5, 6, 10, 11), ennek ellenére a közelfelvételi elv ezen az egy felvételi típuson túlmenően nem került az állkapocssebészetben a mandibula röntgenábrázolásában alkalmazására. Elsősorban olasz szerzők, így Bonomini, Gardillo, Racugno és Gongiu (8), Turano stb. érdeme, hogy a csontváz, különösen pedig a mandibula röntgenábrázolásra a közelfelvételi eljárást rendszeresen és eredményesen alkalmazzák. Saját tapasztalataink szerint is a közelfelvételi eljárás számos vonatkozásban kitűnően alkalmazható így pl. a dens epistrophei, a sternum stb. valamint a mandibula ábrázolására. Szükségesnek tartottuk ezért a mandibula röntgenábrázolásánál felhasználásra kerülő közelfelvételi lehetőségek kritikai vizsgálatát és a gyakorlatban hasznosítható ismertetését. A közelfelvételi eljárás A geometriai optika elemi törvényszerűségeinek megfelelően történik a röntgenfelvételen a vizsgált képlet ábrázolása. A gyakorlatilag párhuzamosnak tekinthető, azaz távoli-legalább 1,5—2 méternyi távolságban levő — röntgencsőből kiinduló sugarak a filmre helyezett tárgyat mind nagysági, mind alaki tekintetben valóságszerűen képezik le. Minél közelebb van a röntgencső a vizsgálandó tárgyhoz, azaz minél erősebben széttérő röntgensugarakkal történik a felvétel és a filmtől minél messzebb helyezkedik el a leképezendő tárgy, a nyert kép annál inkább megváltozott alakjában, nagyságában és egyszersmind elmosódott is. Ezt a leképezési hibát a röntgenfelvételi technikában (3, 6, 12) jól ismerik és ennek elkerülésére és így jó felvételek biztosítására alkalmazzák a felvételi tubust, fényrekeszt és más a fogászati röntgendiagnosztikában nem használatos és így itt megbeszélésre nem is kerülő módot. Az egymás mögött fekvő képletek mindegyikére a geometriai optika törvényének megfelelően hatnak a fenti tényezők, amelyek így összevetülve egymást akár a felismerhetetlenségig zavarva ábrázoltainak a típusos röntgenfelvételeken. A röntgencsövek érintésbiztossá tételével és a test közelébe hozható konstrukció megvalósításával, de nem utolsó sorban a közelröntgenterápiás készülékek megalkotásával és az ilyenirányú sugaras kezelések kifejlesztésével (Chaoul (1), Van der Plaats) megteremtett első feltételek között a gyakorlati szükségletnek megfelelően igyekeztek ezt az egyéb vonatkozásban annyira zavaró leképezési hibát céltudatosan fel is használni és ezzel a vizsgálandó képlet tisztább, zavaró árnyékoktól mentes ábrázolását biztosítani. Schoen (9) az ilyen közelfelvételeket egyenesen közelbesugárzó készülékekkel készítteti is. Hogy kitől eredt a cső közelhozatala felhasználásának ötlete a közelfelvételi eljárást illetően, igen nehéz, vagy éppen lehetetlen eldönteni, bizonyos azonban, hogy az első ilyen irányú közlése Hartwigtól, Lauventől, Parmától, Smerchinichtől, és Turanótól egymással szinte egyidejűleg származnak (8).Az eljárást olasz szerzők építették ki és az egyetlen ilyen irányú monográfia is olasz szerzőknek, Racugno és Gongiunak (8) műve. A módszert ők közelfelvételi eljárásnak, plesioradiographiának, illetőleg használatos néven röviden plesiographiának nevezik. Az eljárás lényege a filmnek a leképzendő képlethez minél közelebb való hozatala, lehetőleg hozzáillesztése és a röntgencsőnek a zavaró képlethez való közelhozatala, amikoris a csőközeli zavaró képlet teljesen elmosásra kerül a túlságosan széttartó sugárkéve révén a röntgenfilmen egyedül a filmhez hozzáfekvő képlet valósághű leképezését biztosítva. így lényegileg csak a filmközeli képlet egymagában kerül csupán ábrázolásra, amiértis a plesiographia egyik megteremtője, Turano joggal tekinthette az eljárást egyrétegű rétegfelvétel eljárásnak, monostratigrafiának.
