Fogorvosi szemle, 1958 (51. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
AKTIVÁTOR 9 A Budapesti Tandes Központi Fogszabályozó Rendelő és Továbbképző Intézetének közleménye. (Igazgatóföorvos: Ozappán Elemér dr.J Aktivátor előállításához szükséges viaszharapás vétele a Csontos-féle harapásbeállítóval írták: DEÁK KATALIN dr„ FLEISCHMANN LENKE dr„ GÖNCZ INÉ MADARÁSZ ERZSÉBET d r. és KOZMA JENŐ d r. Napjainkban az Andresen—Háupl-féle aktivátor meglehetős széles körben elterjedt. A kezelőorvos azonban minduntalan tapasztalhatja, hogy az aktivátor elkészítéséhez szükséges viaszharapás vétele nehézségekbe ütközik. Andresen, Häupl és több külföldi szerző a harapásvétel leegyszerűsítése céljából vízszintesen tartott csontspatulára haraptatást ajánlanak. Ezzel szemben Kemény—Nagy—Rehák eljárása a következő : Előzőleg megjelölték az arcon az anthropológiai mérőpontokat, a subnasale-t, gnathiont és gonion-okat. Ezután a gonionok szimmetrikus helyzete mellett, ügyelve, hogy a gnathion a musculus mentalis összehúzódása miatt ne mozduljon, tolómérce segítségével megmérik a gnathion-subnasale távolságot, először záróharapásban, felszólítva a beteget, hogy fogsorait szorítsa össze, másodszor az állkapocs nyugalmi helyzetében, amikor az ajkak ellazítása mellett a felső és alsó fogsor nem érintkezik egymással. A keletkezett interarticulatiös térköz nagyságát, illetőleg magasságát a metszők táján a két mérési érték különbsége adja. A viaszharapás vastagságát a mérésnek megfelelően készítik el. Petyhüdt izomzatú gyermekeknél, akik előszeretettel lógatják az állukat, az interarticulatiós térköz 4—10 mm között ingadozik. Az esetek egy részében tehát igen nagy interarticulatiós térköz figyelembevételével történik a harapásvétel és a gipszminták összeállítása az aktivátor elkészítése céljából. Az eljárás kidolgozásával több fogalom tisztázódott. A fentebb ismertetett eljárással annak szerzői gyakorlatilag is jó eredményeket mutatnak fel, nekünk mégis úgy tűnik, hogy kivitele olykor bizonyos nehézségekbe ütközik. A paciens viselkedése miatt sajnos előfordul, hogy bár a gyermekkel a megfelelő helyzetbe harapást gyakoroltattuk, leghelyesebben állapítottuk meg az interarticulatiós térközt, és jól választottuk meg a kívánt szagittális állkapocshelyzetet, a gyermek a döntő pillanatban mégis máskép harap. Gyakran nemcsak a szagittális és vertikális irányban van eltérés, hanem 1—2 mm-rel oldal felé is. Ilyen kisfokú oldalirányú eltolódást a szájban levő viaszharapási hurka miatt bizony gyakran nehéz megállapítani, pedig ilyen kis oldaleltérést sem engedhetünk meg. Tehát a viaszharapást ilyen esetekben a gipszmintán végzett ellenőrzés után meg kell ismételni. A konstrukciós harapásvételre gyakorlatunkban kialakult egy —- legalább is nekünk — meglehetősen megbízhatónak és nem túlságosan komplikáltnak látszó munkamenet. Szerintünk a metszők táján többnyire 2—5 mm-nyi vertikális rést kell beállítani. Arra törekszünk, hogy a viaszharapás elkészítésekor már a szájban ellenőrizhessük, hogy az állcsontok, az általunk kívánt meziodistális és szagittális helyzetbe kerültek-e, továbbá, hogy az interarticulatiós térköz megfelelő-e? Az előzőleg bármely úton-módon kívánatosnak megállapított állkapocshelyzetet a metszőknél elhelyezett sablon segítségével rögzítjük. Mivel legtöbbnyire a felső és alsó középvonal szimmetrikus elhelyezése és fedése kívánatos, a felső és alsó centrális metszőélek fogközének vezetését felhasznál-
