Fogorvosi szemle, 1957 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1-2. szám
TRIGEMINUS NEURALGIA 15 A beteg korát meghaladóan elöregedett, erősen szenvedő benyomást kelt. Előadja, hogy fájdalmai 1% év óta akadályozzák munkájában. Gyógyulásában nem bizik, mert szerinte már mindent megpróbáltak vele, de eredménytelenül. Kórelőzményében állergiás betegségcsoportba tartozó betegségekre utaló tünetek nem szerepelnek. Rohammentes időszakban vizsgálva a beteget, a bal arcfél duzzadtabbnak tűnik, a nyomáspontok a baloldalon kissé érzékenyebbek. Fogazata épnek látszó, de a bal oldali fogak kopogtatásra érzékenyek. A röntgen felvétel a bal felső 7-esben, disztó-aproximális, fogbélig érő szuvasodást mutatott. A fogat eltávolítót tűk. Másnap a beteg előadja, hogy a felső fogsorra és a temporális tájékra kisugárzó fájdalmai teljesen megszűntek. Féléjszakai pihenés után azonban a b. oldali állkapocstájon jelentkező heves fájdalomra ébredt, ami csak úgy volt elviselhető, hogy öklével a for. mentale tájékára nyomást gyakorolt . Ez a fájdalom — bár kisebb mértékben — még a vizsgálat alkalmával is fennállott. A beteg által megjelölt helyre, (mely pontosan a for. mentáiénak felelt meg) 5 ml 2%-os novokaint fecskendeztünk be, amire a fájdalom azonnal megszűnt. Ezen kísérletünk eredménye alapján, minthogy az alsó fogak organikus lelete negatív volt, a canalis mandibularis feltárására és az ideg dekompressziójára határoztuk magunkat. A szokásos előkészítés után, vezetéses érzéstelenítésben elvégeztük a műtétet. Az első kisőrlő fogtól a második nagyőrlőig készített nyálkahártyacsonthártya lebenyt az áthajlásig lefejtettük és felkerestük a for. mentalet. A vizenyősen duzzadt ideg-ér köteget elkampózva, a canalis mandibularist, a for. mentáiétól kezdve mintegy 4 cm hosszúságban feltártuk. A canalist és a for. mentalet az ideg kiemelése után, éles kanállal és vésővel, kitágítottuk, majd pontos kitakarítás után, az ideget helyére visszahelyezve, a lágyrész lebenyt csomós varratokkal rögzítettük. Közepes mértékű bevérzéstől eltekintve, a gyógyulás szövődménymentes volt. Ötödik napon a varratokat eltávolítottuk. Műtét után a beteg neuralgiás panaszai megszűntek, egy hét után pedig munkaképesnek érezte magát és kérte, hogy a betegállományból írjuk ki. A műtéti területbe eső fogak idegellátása — eddigi megfigyelésünk szerint — kárt nem szenvedett. II. eset. S. K.-né, 59 éves háztartásbeli előadja, hogy alsó fogait néhány hónappal ezelőtt távolíttatta el. Azóta fokozódó, a jobb fülbe és állakapocsizületbe kisugárzó fájdalmai vannak. A rohamot a területnek már nyelvvel való érintésre is kiváltja. Utóbbi időben csak folyadékkal táplálkozik és már beszélni sem mer. A roham áramütéshez hasonló nyilalással kezdődik, majd néhány másodperc után ez a fájdalom, az egész jobb állcsonttájra, fülre és fül alatti nyaktájékra is kiterjed. A beteget rohammentes időszakban vizsgáljuk. Az arc asszimetriát nem mutat. A trigeminus nyomáspontok nem érzékenyek. Az alsó állcsont fogatlan. A fogmedri nyúlvány a j.-oldálon lapos, sorvadt. A 6—7 fogaknak megfelelő helyen a beteg már enyhe nyomásra is fájdalmat jelzett. A rtg. film szájbahelyzése alkalmával szabályszerű neuralgiás roham fejlődött ki, amelyet vezetésesen alkalmazott, 4%-os novokain befecskendezéssel szüntettünk meg. A nagyfokú fogmedersorvadás következtében a canalis, a 6-os tájékán, a rtg. tanúsága szerint, majdnem a csontfelszínig ér, a 7-es tájékán pedig, a felszíntől 1—iy2 mm távolságra fekszik. A 7-esnél a csontfelszíntől a canalisba vezető, mintegy 2 mm hosszúságii csontárnyék látható. A canalis mandibularis felvésését vezetéses érzéstelenítésben végeztük. A lágyrész lefejtése után kitűnt, hogy a 7-esnek megfelelő helyen a canalis felső fala, lencsényi területen hiányzott, valószínűleg beszakadt, mert a nyílásból,
