Fogorvosi szemle, 1956 (49. évfolyam, 1-10. szám)
1956-02-01 / 2. szám
ISKOLAFOGÁSZAT 37 ugyanis 6 400 beteget — a jelentkezőknek kb. 75%-át — vett kezelésbe. Ebből 1 esztendőre átlagosan kb. 2 600 esik. Az amúgy is szűk keresztmetszetei még az a körülmény is kisebbíti, hogy az ellátott tanulóknak kb. 20%-a vidéki. így tehát, amíg az Intézet létszámát továbbfejleszteni nem tudjuk, kénytelenek leszünk ezt az insufficientiát olyan módon kompenzálni, hogy a kezelésbevételt egyrészt az indicatiós kör szűkítésével, másrészt pedig bizonyos korcsoportok kirekesztése útján korlátozzuk. Az említett szempontok tapintatos érvényesítése csakis a körzeti iskolafogorvosokkal való legszorosabb együttműködés révén lehetséges és parancsolólag megköveteli az orthodontias alapismeretekben való rendszeres kiképzésüket is, mert a beteganyag célirányos szelektálása az ő vállaikra nehezedik. A collaboratio megítélésem szerint — egyébként is sine qua non-ja a gyakorlati munkának. És itt óhajtom hangsúlyozni azt a tényt, hogy a fogszabályozás nem lehet öncél. Ez az Intézet bármennyire kimagasló jelentőségű a maga nemében, sőt országos viszonylatban is metodikai csúcsszervnek minősül, mégis szorosan be kell hogy illeszkedjék a fővárosi iskolaorvosi szolgálat organisatiójába és azon belül az iskolafogászati ellátás keretébe, mert csak így szolgálhatja eredményesen az ifjúsággondozás magasabbrendű célkitűzéseit. Ez a kérdés egy ideig szakmai és jogi vita tárgya lehetett, de ma már eldöntöttnek tekintendő. Ugyanis rövid idővel ezelőtt megtörtént az Intézet kollektiv munkával kidolgozott saj átlagos szervezeti és működési szabályzatának felsőbb jóváhagyása és az így joghatályossá vált szabályzat ezt a szervezeti formát rögzíti le. Szükségét érzem annak, hogy a collaboratio fontosságát általános iskolafogászati vonatkozásban még néhány szóval kiemeljem. Ezzel kapcsolatban nagyon demonstrativnak és szervezési szempontból kifogástalannak tartom azt a sematikus ábrát, amit Oravecz professzor az iskolafogászati munkaközösségre vonatkozólag a nemrégiben megjelent „Gyermekfogászat — Fogszabályozás — Iskolafogászat“ című tankönyv 409. oldalán közölt, s amelynek elveit fővárosi viszonylatban már hosszú évek óta gyakorlatilag is érvényesíteni törekszünk. Meg kell azonban vallanom, hogy ez a törekvésünk ezideig még nem járt teljes sikerrel. Az iskolafogorvosok egy — szerencsére kisebb — része magába zárkózik, munkáját mechanikusan, sőt olykor hivatásszeretet nélkül végzi, nem tekinti magát a közegészségügy harcos katonájának, nem teszi magáévá a megelőzés gondolatának perspektíváját, mondhatnám : elefántcsonttoronyban éli szakmai életét. Nem lehet vitás, hogy ezt a maradi állásfoglalást a szocializmus építésének korszakában sürgősen fel kell számolni. Az idő ebben a viszonylatban is gyors cselekvést és ún. „kifelé fordulást“ sürget. — Miként általában az iskolaorvosoktól, úgy az iskolafogorvosoktól is több aktivitást kell megkívánnunk a munkaközösségek, illetve együttműködések kiépítése tekintetében és ezzel szoros kapcsolatban a módszeres és korszerű egészségügyi felvilágosítás terén. Az együttmííködési egyrészt az illetékes körzeti iskolaorvosok és a Fogszabályozó Intézet, másrészt pedig a pedagógusok, illetve ezek közül az érdekelt iskolák igazgatói felé kell kialakítani és kitartó munkával mind szorosabbra fűzni. Ehhez természetesen időre van szükség. Nos, az iskolafogorvosok nem panaszkodhatnak, hogy nem rendelkeznek erre a célra szánt elegendő fizetett munkaidővel. A jelenlegi gyakorlat szerint ugyanis napi 8 órás munkaidejükből 6 órát kell szájban dolgozniok, 2 óra pedig a kollaborativ-propagandisztikus és az administrativ-organizatórius tevékenységükre fordítandó. Ha ezt a napi 2 órát valamennyien valóban erre a célra használnák fel, ragyogó eredményeket lehetne ezen a téren felmutatni.
