Fogorvosi szemle, 1955 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1955-10-01 / 10. szám
PULPASAPKÄZÄS 301 Közlemény a Központi Stomatológiai Intézetből (Igazgató-főorvos: Kende János dr.) Gyermekek exponált pulpájú, maradó fogainak sapkázáea Irta: PARCZEL ERZSÉBET dr. Gyermekfogászati munkánk közben gyakran állunk szemben azzal a problémával, mi legyen a sorsa az excavatio alkalmával megnyílt, vagy trauma következtében exponálódott pulpájú maradandó fogaknak, milyen eljárással tartsuk meg a pulpát élő, funkcióképes állapotban, úgy, hogy a fog befejezhesse fejlődését. A fogorvosokat a pulpa életbentartásának kérdése már hosszú ideje foglalkoztatja. A pulpasapkázás első említése 1756-ból való, amikor Philip Pfaff az exponált pulpát kis darab aranylemezkével fedte be, gondosan adaptálva azt a cavitas bázisához. Leonard Koeker 1826-ban a pulpa exponált részét vörös izzásban lévő vasdróttal kauterizálta, azután ólomlemezkével takarta be. A pulpa gyógyítását célzó legkorábbi kísérletek tehát abból álltak, hogy különböző fémlemezeket helyeztek az expositio helyére. Ezidőtől kezdve a legkülönbözőbb pulpasapkázási eljárásokról olvashatunk, amelyeknél az exponált pulpa gyógyulásának előmozdítására használt anyagok között szerepel : asbest, elefántcsont, selyempapír, Kanadabalzsam, aseptikus szivacs, vulkanizált gumi, guttapercha, stb. és a gyári készítmények hosszú sora. Egyes szerzők White, Grove és Palazzi, tagadják a pulpa regeneratiós képességét, azonban a vitál-amputált fogak szövettani vizsgálata bizonyítja, hogy a pulpa regeneratióra, gyógyulásra képes. Glass és Zander szerint az exponált pulpa gyógyulása vitatott kérdés, mert a biztos gyógyulás összes kritériumai tulajdonképpen még nem ismeretesek. A pulpasapkázást a fog vitalitásának megtartása érdekében végzik és az eljárás akkor jogos, ha a gyógyulás a sapkázó anyag alatt valóban bekövetkezik. A fogpulpát dentin és az azt létrehozó odontoblast réteg övezi. Gyógyuláskor az ép és működéképes odontoblast réteg secunder dentint termel, mely barrierszerűen elhatárolja az expositio helyét. A kérdés tehát az, hogy a sérült, de egyébként egészséges pulpa képes-e, és ha igen, milyen feltételek között a regeneratióra, a gyógyulásra. A pulpasapkázott fogak gyógyulásának kiértékelését nem lehet tisztán klinikai tünetek alapján, vagy röntgenvizsgálat segítségével foganatosítani, mert nincs olyan klinikai metódus, mellyel megállapíthatnánk, hogy a gyógyulás bekövetkezett-e vagy sem. Jól ismert tény, hogy pulpaelhalás bekövetkezhetik klinikai tünetek nélkül is. A röntgenogramm nem minden ilyen esetben mutat elváltozásokat a fog csúcsán. A vitalitásvizsgálat pozitív lehet olyankor is, amikor a fognak teljes koronái része már nekrotikus. Ezért azok a klinikai tanulmányok, amelyek a kiértékelésének eme módszereit használják fel, csak bizonytalan eredményeket adnak. Éppen ezért helyes és döntő a histológiai ellenőrzés. Ennek klasszikus példáját adták Glass és Zander, akik annak meghatározására, hogy a szándékosan exponált, egészséges, fiatal pulpa képes-e gyógyulásra, a bostoni fogászati iskolában a következő kísérletsorozatot végezték : Anaesthesis nélkül, melegvíz spray alatt, 9—15 éves gyermekeknek olyan két-két egészséges praemolaris fogában exponálták a pulpát, amelye
