Fogorvosi szemle, 1954 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1954-04-01 / 4. szám
FÁJDALOMCSILLAPÍTÁS 99 A meleg legegyszerűbb alkalmazása úgynevezett felmelegedő párakötés formájában történik. Eredményesebb eljárás a beteg szöveteknek sugárzó ■energiával történő felmelegítése. Igen alkalmasak erre az ívfény és a sok ultravöros sugarat tartalmazó Sollux és Vitalux lámpák. Mindezeknek a hatómélysége azonban túlságosan felületes és legfeljebb a bőr legfelületesebb rétegének átmelegítésére alkalmasak. Igazi mélyhatást csak a diatermiás és a rövidhullámú átmelegítéstől várhatunk. A legújabb ultrahanggal történő gyógyításról még nincs kialakult véleményünk. Bármelyikét is alkalmazzuk azonban a melegítő eljárásnak, valamennyinek gyógyító hatását abban látjuk, hogy a mesterséges vérbőség előidézésével a lokális keringési viszonyokat javítjuk és ezáltal, a kóros gyulladásos termékek elszállítását siettetjük, ami együtt jár a gyulladás okozta szöveti acidózis és ezzel a fájdalom csökkenésével. Mint a meleg hatásmechanizmusából látjuk az esetleges fájdalomcsökkenést mindig a vérbőség növekedéssel együttjáró átmeneti fájdalomfokozódás vezeti be. Ezért a meleg terápiás alkalmazása esetén célszerű, ha a betegnek megelőzően fájdalomcsillapítót adunk. Ilyen esetben az antipirétikumok jobban beválnak, mint az erősebb analgetikus hatású kábítószerek. Osztályunkon 30 perccel a meleg alkalmazása előtt 0,30 g. Amidazophenum-ot (Pyramiden) adunk a betegnek, ami tapasztalat szerint jól kiegyenlíti a meleghatásra bekövetkező fájdalomfokozódást. Így jobban tűri a beteg a melegterápiát és ki tudja várni annak azt a szakát, amelyben a fájdalom már valóban csillapodik. A fizikai eljárások között egyidőben különösen a gyulladásos megbetegedések terápiájában igen sokat vártak az ionizáló sugarakkal való gyógykezeléstől, ezek közül is a terápiás röntgenbesugárzástól. A röntgenbesugárzás a gyulladás bizonyos szakában valóban sietteti a beolvadást és ezzel a fájdalom csökkenését, azonban korántsem tekinthető olyan terápiás eszköznek, amely az etiológiai alapon felépített oki gyógykezelést nélkülözhetövé teszi. A röntgenbesugárzás hatásmechanizmusát igen sokféleképpen magyarázzák. Vannak, akik egyszerűen mechanikusan képzelik el a gyógyító és fájdalomcsillapító hatást úgy, hogy a röntgensugarak elpusztítják az exszudátum sejtes elemeit és ezzel csökkentik annak az érzőidegekre gyakorolt nyomását. Mások a gyulladásos sejtelemek pusztulása folytán felszabaduló fermenteknek tulajdonítják azt a helyi és távolhatást, ami a gyulladás és fájdalom csökkenésében nyilvánul meg. Ismét mások közvetlen hatást tulajdonítanak a szenzibilis idegvégkészülékekre és a terminálretikulumokra, amely utóbbiak révén fejlődne ki a gyógyulást elősegítő reaktív hiperémia. Azok akik elektrokémia' úton igyekeznek a röntgensugarak terápiás mechanizmusát megmagyarázni, úgy képzelik el, hogy a röntgensugár — ionizáló hatása következtében — kezdetben szöveti acidózist okoz, tehát imitálja a gyulladást vagy a meglévőt fokozza, egy-kót óra múlva azonban ez a kezdeti acidózis alkalózisba csap át, ami a fájdalom megszűnésével jár. Bármelyik felfogás közelíti is meg vagy fedi a valóságot, egyet tényként kell megállapítanunk, hogy a sztomatológia munkaterületén a röntgenterápia mint szuverén gyógytényező egyetlen betegségnél sem vehető számításba. Mint gyógyító segédeszköz azonban már jobban bevált. Néha ugyanis azt íátj uk, hogy a gyulladásos folyamatok bizonyos eseteiben az infiltráló szakát lényegesen megrövidíti, vagyis a beolvadást sietteti. Mint fájdalomcsillapító az elég hosszantartó kezdeti fájdalomfokozódás miatt nem veheti fel a versenyt a gyógyszeres fájdalomcsillapítókkal.
