Fogorvosi szemle, 1951 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1951-05-01 / 5. szám
A SZAJPADHIÁNYOK RROTETIKAI ellátása 135 voltak, szinte csodálkozik az ember, hogyan tudták a betegek komplikált voltuk mellett használni őket. Némely készülék 11 darabból állott. Valamennyi megegyezett abban, hogy a legjobb esetben is csak a mechanikus elzárást biztosította. Ezt a szakaszt nevezzük az obturátorok fejlődésében a mechanikus obturátorok (elzáró fedőkészülékek) szakának. Ez a korszak a XIX. sz. első feléig tartott. Hogy ez így volt, ez nem véletlen, jellemzője, velejárója ez a feudalista, majd korai kapitalista rendszernek, amikor ebben a bizonyára költséges korrekcióban csak a vagyonosak, a kivételesek részesülhettek. Másrészt mutatja a szociális gondoskodás hiányát, mert a. veleszületett szájpadhiányban szenvedőket sorsukra hagyták és tömegesen pusztultak el. Eleinte csak a keményszájpad szerzett hiányainak fedésére használták, csak a XIX. sz. elején használták a veleszületett hiányok fedésére is. Céljuk volt a cavum phar. orale elzárása a cav. phar. nasale-tól. A fejlődés következő formái voltak, a fiziológiás obturátorok. Azon elv alapján készültek, hogy pótoljuk és élethűen utánozzuk a lágyszáj padot. Ezt az ú. n. mesterséges velumot kellett volna a szorosan alatta fekvő csonk-izomzatnak automatikusan működésbe hozni. Kiderült, hogy ez a felfogás merőben téves volt. A szoros felfekvés, illetve nyomás folytán az izmok sorvadásnak indultak és még inkább inaktivakká váltak. Viszont a hiány fokozatosan tágult, ami az obturátortömb állandó nagyítását tette szükségessé. Ezt a hibát küszöböli ki a fejlődés harmadik formája, a funkciós obturator, amely azon a felismerésen alapszik, hogy az obturátortömböt csak oly mértékben szabad kiterjeszteni, hogy az izomzat közelébe jusson és így az izomzatnak mc'dot adjunk arra, hogy a tömböt körülfogva, azzal funkcionális egységet alkosson. Ilymódon nem az izomzat sorvadása, hanem megerősödése, hipertrófiája következik be. Ellentétben az előbbi módszerrel, nem a hiány nagyobbodása, hanem megszűkülése fog bekövetkezni és ez lehetővé teszi az obturátortömb magassági és szélességi irányban való fokozatos kisebbítését s bizonyos esetben teljes elhagyását is. Ennek az új módszernek első alkalmazója Süersen volt. Készülékeit Wamecross, majd a zürichi Stojrpany módosították és a mai modern obturátorprotetika is ezen az elvi elgondoláson alapszik. Míg az előbbi módszerek a száj képleteket nyugalmi állapotukban, anatómiai lenyomattal rögzítették, addig a funkciós obturátorok az izmok működéses állapotában: lélegzés, szívás, fúvás, nyelés, hangképzés közben, funkciós lenyomat alapján készülnek. Az obturátorok anyaga Ahogy a fogászati anyagok tökéletesedtek, úgy változott az idők folyamán az obturátorok anyaga is. A középkorban használt viasz, parafa, gyapot, szivacs és nemesfémek helyét porcellán, üveg, kemény kaucsuk, majd puha kaucsuk, modern fogászati fémek, végül a kemény és puha műgyanta foglalja el. A maradék fogazathoz való rögzítésre használt drót, fonal és selyemszáltól eljutunk a rugalmas platinaarany és vitalliumkapcsokig, az egyszerű, merev, fogakra ártalmas kapcsoktól a rugalmas, nyeles, különböző szerkezeti kapcsokig, sőt az alaplemeztől különálló, a fogakat még jobban kímélő kapocsváz-rendszerig. Az obturátorok elkészítése Mielőtt az obturátorok elkészítéséhez fognánk, a szájat gondosan szanálnunk kell. El kell végezni a szükséges töméseket és húzásokat. Gyakran látunk torz állású és elrendezésű fogakat vagy fetűnő harapási anomáliát. Ezeket ortodonciailag rendezni kell. A szanálás után következik a készülék pontos megtervezése. A tervezésnél különbséget kell tennünk fogatlan és fogakkal rendelkező száj között. Igen fontos a kapocsviselő fogak jó ellátása, esetleg megkoronázása. Néha sínezés is ajánlatos. A kapocs
