Fogorvosi szemle, 1949 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-01 / 2-3. szám
44 DR. ADLER PÉTER viszonyaiban? Retineált fogak körül, valamint a follikuláris cystákba nyúló fogkoronák körül a zománclécből fejlődött hámképződmények eredeti kontinuitása megmaradt. Külső és belső zománchám, zománcpulpa egyazon időben szakadnak el a száj üreg hámjának többi részétől; rendeltetésüknek megfelelően különnemű fejlődésen mennek ugyan át, de fejlődésük helyileg és időbelileg azonos (syntopikus és synchronikus fejlődés). A fejlődés syntopiája külön magyarázatra nem szorul ; synchronizmusát illetően azt kell megjegyeznünk, hogy a zománc kiképzése után funkciójuk gyakorlatilag megszűntnek tekinthető, tehát az egyén fejlődésének ebben a stádiumában rendeltetését betöltött, elaggott szervnek tekinthetők. A klinikai megfigyelések ama feltevés mellett szólnak, hogy amíg ezeknek a hámképződményeknek eredeti kontinuitása fennáll, a hám — hacsak egyéb külső behatások nem irritálják — nyugalomban marad. E klinikai megfigyelések helyességét a jövőben még szövettanilag igazolnunk kell. A fog áttörése során különböző fejlődési helyű és fokú hámféleségeknek kellene a jelenleg érvényes elmélet szerint összenőniök. Kreikeraek elmélete szerint heterotop hámféleségek egyesülni egyáltalán nem tudnak. Kreiker a szem kötőhártyájába transplantált száj nyálkahártyát. Az átültetett szövet látszólag ugyan begyógyult, azonban a plantátum szélén apró göböcskék észlelhetők, amelyeket korábbi megfigyelők trachomás eredetűeknek tartottak. Kreiker a transplantátum szélét vizsgálta meg sorozatos metszetekben és azt találta, hogy a két hám egyáltalában nem nő össze, hanem közöttük mindig fennmarad egy egészen finom kapilláris rés. A hám egyesülésének hiánya folytán a subepitheliális szövetekben lineárisan követhető gyulladást észlelt, míg az össze nem nőtt hámok szélei burjánzást mutattak, mintegy kifejezésül a különböző jellegű és biológiai értékű hámok közötti eliminációs harcnak. Kreiker elmélete minden erőszak nélkül átvihető a fogáttörésre, Ш. az egyesült zománchám és a szájüreg hámjának vélt összenövésére. Egyesült zománchám és szájhám közös mátrixból származnak ugyan, azonban a fejlődésnek korai stádiumában szakadnak el teljesen egymástól a zománcléc lefűződése során. Ez a lefűződés a két hámféleség heterotop fejlődésének kellő magyarázatát adja. A szájhám és a zománclécből származó hámképződmények fejlődése azonban heterochronikusan is folyik, mert hiszen — mint az előbbiekben kimutattuk — a foglécből származó képződmények a zománc fejlődésének befejeztével funkciójukat betöltötték, míg a száj nyálkahártya hámja időbelileg a szervezet többi szövetével, ill. a szervek többségével egyidős. Kreiker elméletét a fogakra átvive azt kell tehát képzelnünk, hogy a fog áttörése során az egyesült zománchám és a szájnyálkahártya hámfelszíne valójában nem nőnek össze, hanem a vélt összenövés helyén finom kapilláris rés marad. Ha a folyamatos fogáttörést és a bevezetőben tárgyalt jelenségeket ebből a szemszögből vizsgáljuk, egyidejűén tekintettel a kóros foglazulásra, a következő jelenségeknek tudjuk egyöntetű és egységes magyarázatát adni: 1. Minden további nélkül érthető, hogy amíg homoiotop (és synchron fejlődésű) hámok érintkeznek egymással, hámproliferáció s a későbbiekben hámleválás nem következik be. Ez a retineált fog esete. 2. Minden további nélkül érthető, hogy a follikuláris fogcystákban a fognyakon tapad a cystafal s a fognak csupán koronája nyúlik a cystaüregbe, mert hiszen ilyen módon fennmarad a homoiotop és synchron fejlődésű hámképződmények kontinuitása. 3. Ilyen módon érthetővé válik az az eddig semmiképen kielégítően magyarázni nem tudott jelenség, hogy a klinikailag gyulladásmentes ínyszélen is ki lehetett szövettani vizsgálattal minden esetben mutatni a kisebb vagy nagyobb fokú gyulladásos beszűrődést. Ez a szövettani lelet az oka annak, hogy az innsbrucki iskola (Häupl—Lang stb.) a diffúz atrophiát önálló kórképnek elismerni nem akarta, hanem minden esetben marginális paradentitisről beszél. Kreiker elmélete szerint nem következik be az egyesült zománchámnak a száj nyálkahártya hámjával való összenövése, hanem mindig fennmarad a két hámféleség között egy finom kapilláris rés. A hám diskontinuitása tökéletesen elegendő ok arra, hogy a legkedvezőbb higiéniai viszonyok mellett is észlelhető legyen az ínyszélen legalább szöveti képben a gyulladás. Természetes, hogy a gyulladás foka igen nagy mértékben függ az ott
